Is létezik,
Testi betegséget ölt e kín.
Magány.
Hallod a 10-en ugató
Kutyát.
Megvolt minden,
Most csak a méreg
Önt el, de sírhatnékom is van.
Újra fáj a szerelem.
Nincs kivel feledjelek.
Nem is lehet, nem is lenne jó,
De szállhatna a boldog hógolyó,
Utolsó boldog csatánk
Elolvadt, elpárolgott nyomai gyanánt.
Lejöttünk a boldog csúcsról.
Maradtunk a sivár városban.
Nincsen távol a mától,
Zord emlékek takarnak,
Teve szőrös plédként melegen tartanak.
De a nyáron minek a meleg?
Emlékeim ne takarjanak!
Megfojt a meleg, a nincs éget.
Ami van csak a hiány:
nyakszorító lián.
Jöjjön késként a meztelenség.
Csupasz valóm mentsen meg!
Fagyjon le a jövő,
jégcsap vágyaim olvadjanak belém,
hűvös ágyad legyen fekhelyem,
vacogó lelkednek legyek én a meleg.
Ki takarót gyűjt, bizony nem fog fázni,
Ki takaró akar lenni:
csak az fázik.
Nem volt álom,
most már látom:
Újra láttalak.
Lesütött szemeidben
megjelent a csillogás,
Nemlétező kegyeidben:
el nem mondott vallomás.
Nem vagyok én már más:
csak egy látomás.
Veled volt az ellenpólusod,
korábban nem értett mókusod
Huncutsága megbotránkoztatott.
Olybá' tűnik, ez már nem zavar,
Szerelmem lett: rothadó avar...
Minek lesz vajon jó táptalaj?
Próbálod a szüntelent,
Visszadobott küllemek.
Te küllemed,
Más jelene.
Eldobta ő magától,
Elvérzel őmagától.
Neki kellene szenvedni,
Te égsz el elevenen.
Csak meggyújtanának,
Helyetted égni szégyen.
Ha fellángol valami,
Mégiscsak ég a négye,
Utálod a ritmust,
Rímtől hánysz.
Bebaszol ha iszol
Letűnt legényes korszakok,
Élvezi a sok kiváltságos.
Nem egyenlő oktatás.
De beugrál, táncolás.
Múltad ha van, eladhatod.
Megveszi a sok taps.
Büszekségedet mind feladhatod.
Becsületes semmit sem ér.
Ilyen ma egy táncház.
A néma ,,székely",
Senkinek se kell.
Jöttünk is meg nem is.
Hoztunk is meg nem is.
Verset írtunk, mint ajándék',
Locsolás mellé a játék.
Amit kapunk a jó szokás
Szerint pálinka s sós falatok,
- Eltűnnek együtt a garaton -,
Emlék lesz csak a hím' tojás.
Locsolni hagyjátok-e magatok'?
Szétzilált lélekkel veszik el,
Veszik el! Az agyból a mámort,
mától nem számlált álmot.
Ilyenek ők, a lepel alatti,
Magukat tartó: rátarti s
Felettébb jónak gondoló,
álhatatos álmanók.
Teszik, napról napra,
Nem kapnak ba"sot a nappal.
Gyere igyekezz Ida,
Nehogy a Frida,
Frigyhez hasonlatos,
Ahhoz nem kapcsolatos,
Eigyszerű csevegésen túli Ámort
Megérezzék,
Mint egy római gladiátor!
Megannyi kép,
Szemszög, térkép.
Látjuk, vezet,
gondol, terel.
Nem visz el sehova,
De tart valahova.
Rá akaszkodhatunk,
Vagy kapaszkodhatunk,
Nem számít.
A gondolat csak halad,
Mégsem jár
Mindekinek.
Megitta mind, mit meg lehetett,
a négy férfi, de mind nem lehetett.
Hullik a hó, de minden csak nedves,
Reped a vágy, ha a Kedves,
Még ha nedves sem repdes
a vágytól, hogy Kedvese legyen
vele szerelmesen.
Bűn az élet, bűn a szerelem.
Benne ül a bú meg a szeretet.
Nem, a kulcs nem azért van,
hogy a zárat vele nyissuk.
Elfordítsuk,
Kincset,
vagy a szerelmet,
a zár mögül
kihozzuk.
Az csak úgy van,
Csak egy eszköz.
Hogy a zárat majdan,
a túloldalról,
valaki tényleg,
nyissa.
Rónaság,
min botorkál az ember.
Kulcsát hosszan hordozza.
De bepróbálnia,
Csak egybe
Szabadna.
De abba, passzol majd biztosan,
Diktálja a paszományos biztosa,
Kinek kulcsa elzárva,
Várja úgy a rozsdát,
Hogy olajat sem zárat nem látott még tolla.
Vagy éppenséggel igen, de nagyon titkolja.
A kultúra a legnagyobb tudás,
Nem a génekben száll tova,
De az idegrendszerbe ágyazva,
Szabja meg, ki kinek lesz ágyasa:
Vedd meg aztán edd meg!
Megvenni szép szóval is lehet.
Megenni, ez egyszerit jelent!
Ki hosszabban gondol,
Ápolja az otthont, a bokrot,
Mi a mannát termi, s időnként ha terem,
Súlyos gyümölcsöt,
Eszi le a terhet,
Megkönnyebbülten néz majd utána,
Bokor s bokrot látogató,
A sűrűben mozgó,
Akár több rajongó.
Lopakodó és lopkodó,
De bokrot nem bántó.
Bűn ha az éhező,
Leszed egy cseresznyét.
Hagyná inkább elrohadni,
Hisz' a normális, a gravitációt követi.
Biológiát tanuljon az idegen, a Yeti.
Itt a rend a rothadás.
Ha nem tudják, lázadás. ...
Lágy harmatot lenget a hajnali szél,
Az én babámat ölelve szeretni még
Állok ellent reggel fújó elemeknek,
S adom át magam szívbéli szeretetnek.
Sátor alján izzik két meztelen test,
Vágyó parázs leheletük ködöt fest.
Pára csapódik, leng mámoros illat s
Ha más nem is, elszáll a boros tudat.
Sör is sokszor segített már,
nyelvem hegyén csúszott.
Nem volt ki a lefolyónál,
habförgetektől szebben búcsúzott.
Vékony, de védő falak
Ölelnivaló alak,
Csókolni való ajak,
Érezni való haja.
Hosszabban Darinka, ki akit,
Szeretve ...
Ölelésed melege leng most körbe,
Pizsamád lenge rostjainak völgye
illatoz és fed be lassan gyönyörbe.
Mindeközben Istenhez könyörögve,
Mormolom egy imámat lenyűgözve:
Darival napjaim ne nélkülözve,
Hanem csakis általa elbűvölve
Teljék, két karja között bekötözve.
S ha fáradt ágyon fekszek meggyötörve,
Nyomasztó nagy magányban megfürödve,
Renddel és tisztasággal nem törődve,
Ahogy' a Nap is teszi ezt lemenőben,
Akkor is vágyom hozzád - álmodva bőven.
Megtalálni akkor csak a messzi Őben
Tudlak. Tudd, az érzéseim nem ám kőben, hanem a szívemben mélyen vésve rejlőek.
Megcsusszanó szappanom közt
Ugrik bíbor s a bársony,
Leöl ki ma lesz átkos
Korszakbéli, tehetetlenül
Libegő és lelketlenül
Merengő semmittevő,
A nőért mindentmegtevő,
Esztelenül lehetetlenítő,
Önmagáért megszenvedő,
Nyakat s gerincet merevítő
Hangzatos, remek verselő,
Bizalmat leverő,
Zusätzlich semmire kellő,
De aber nem semmirekellő.
Hamarosan,
Nemsokára
Itt lesz lassan,
Amit már vársz.
Léphetsz ide-oda.
Csak ne pont o-
-da hova jó.
Programozd át,
Oda lépj láb!
Hova nem kell.
De a tudat
Elviszi azt.
Remény nélkül,
Úszok arra,
Gumi nélkül,
Visz el az ár,
Sodor maga,
Vele akar
Szállni lelkem,
Rám ül teher,
Velem lebeg,
Velem mereng,
Elsüllyed, ha
Nem remél mást.
Ahogyan a reggeli szellő simogatja az utcát, mozdulna kezem. Mint a hajnali napfény, szemléli a tájat, tekintene tekintetem. Az éledő páraillat körbeleng, szívnám magamba a pillanatot. Meleg kunyhóként bújna meg az ajkam, menedéket nyújtva a gondolatnak. Színes lombokként az érzések zizegnének a szélben, fújna a vágy, betakarna az árnyék. E meleg paplan alatt szunnyadna a nyugalom, mely átölelne minden hajnalon.
Elpilledt lepkeszemhéjaid
Pilláinak lágy csapkodása
Gyakran rejti el szemed lázas izzását,
A féltés merev jégcsapját ejtve tekintetemre.
Bágyadtan nyugvó hajszálaid'
Hangtalan, dermedt hullámzása,
Be-betakarja tüzes nyakad szelíd vonalát, hol a pihe csókok melengető gyengéd puhasága foszlik szerteszét.
Hő kebled izzik egyre jobban, egyre jobban fázva kucorodik nyugvó mellkasomhoz. Lelked lelkemhez érve melegszik meg kissé s a halk zene csendje, nyugtató ritmusa fűzi tovább össze a két elfáradt testet.
Hát elutazott, várta a város Szeged.
Nehéz lesz kivárni, hogy újra lássam,
Ahogy' hajnalban a szalámit szeged.
Valahogy, most könnyek jönnek,
Nem is igazán értem, hogy miért.
Hiszen itt vagy ott nekem, s tudjuk, hogy erős a kapocs, ami a két életlapunkat fogja össze.
Tegnap este ejtett könnyeidben rejtett szereteted, a fáradtság s gyönyörű jelened emléke,
furcsa keveréke,
érzelmi gomoly,
mi most arcomra könnyeket sodor.
Itt vannak tárgyak, miket megfogtál, tudom, hogy nem sokára megfognád, meg fogod fogni, engem is megfogtál.
Most nagyobbnak látom tán, a vihart, mit nem is látunk még igazán.
Egyedül vagyok, de nem hagytál el, ezt a kettőséget könnyeim mossák csak össze.
Más lesz a ritmus, a hetek, alkalmazkodni kell neked, s nekem.
Menni fog ez, tudom érzem, de közben várom azt a napot s félem, melytől fogva minden nap ott leszek neked, s te nekem.
Fekszem a semmi közt
Ágyam, mint berni köd,
Lep el homállyal,
Esek be közé,
Hol az alja, nem tudom.
Lekúszik a padlóra az alkarom.
Kiváló alkalom, szégyellem az alkatom.
Nincs sose elég, vagy ezaz pihenő.
Mégis úgy érzem, kevés bennem az erő.
Kedvesemet ritkán látom,
A monitort s a tabulátort,
Annál inkább. Szememmel messzire
- Veszem észre s látom -
Kicsit rosszabbul látok.
Ejj a messzi Szegedre,
Nehéz az én szívemnek,
El oly távolra nézni.
Beleroskad a képzelet,
Megijed attól, hogy nem jelen.
Fél attól, hogy nem valós.
Az érintő gondoskodás,
A betakaró csókolás,
Mindent átkaroló,
Szíveket markoló szuszogás.
Messze van az érintő befedés,
A valóságba tömörített ébredés.
A sokkoló józan mámor,
Mikor belédtalál az Ámor
Nyila s tested minden nyiladéka
feszül össze, mint a gyönyör martaléka.
Összetett a világ, e világon csak te vagy nálánál bonyolultabb, hogy tükrözd önmagad tükrében fürödve a tükrön,
a sima vízen, hogy hidd a lépést,
ami megtart az életben.
Találós kérdés.
Hangja, mint dalos pacsirta,
Hajnalban mégsem kacsingat,
Ernyedt akkor még nyakizma.
Macskája nem fajtatiszta,
Az se biztos, szobatiszta.
Nem hasonlít kínaira,
Végképpen nem mandarinra.
Örömmel ül nappalinkba,
Nem görcsöl be ott hasizma.
Talpamat jól kitapintja,
Bekuckózik álmaimba
Beavatom gondjaimba,
Legféltettebb titkaimba.
Szeretem, ha karjaimban
Hajlik feje vállaimra.
Csókot adok ajkaira,
Enyhülést a vágyaira.
Őt locsolom én meg itt ma,
Neve nem más, mint: Darinka.
Kertekbe bementem,
nefelejcseket csentem.
Settenkedtem csendesen,
nem neszeztem egyet sem.
De egy helyen rettenetest tettem,
s egy fergetegeset szellentettem.
Ez lett vesztem, megleptek,
s emberesen elvertek.
Nefelejcsem elveszett,
kerek fejem berepedt.
Egyebet nem tehetek,
ezzel keresem fel kegyedet:
Megpermetezhetem-e fejedet/begyedet?
Pécsiek, Somogyiak, Nagykozáriak
Petschwari vitézek s mortuniak páran,
azt ígérik, vizes lehet ma a lábad.
Szándékaink eltökéltek, nyíltak és egyenesek
Tőlünk legyenek alsóneműitek is nedvesek.
Ami után eped egy éve testetek,
Az éltető víz, itt van eme vedrekben.
Gyertek virágszálak, álljatok fel most sorban, egyenesen,
Hadd locsoljuk meg bimbaitok tövét illedelmesen.
Víz, vödör, kar és vasakarat,
Öntöz titeket pillanatok alatt.
De ígéritek-e, esküdtök-e, fogadjátok-e,
Hogy minket hímes tojásokkal ajándékoztok meg?
Ne gondoljatok a hervadásra, kiszáradásra,
Az összetöppedés általi utolsó számadásra
Vagy a visszafordíthatatlan végelsorvadásra.
Megelőzhető ez most mind, egy csöppnyi locsolással!
Trafikbanntáncolsz,
A sírfelettzsugorvizezünk.
Halálosanutasít,
Visszázunk...
Mindenki más..ekkor.
No meg akkor. ..
Egyedül ha maradsz nem baj,
Csak bánat az ki ne legyen társad. .
A szenvedés nyolcadik
fokozata nem mindenkinek,
de nekem megadatik.
Nekem kell, nem a sok senkinek.
Tanácsolja Valaki: Nem kell az neked!
Csak az szenved, aki szeret! Így azt, ne tedd!
Szenvedjen az, ki téged szeret, vagy ha teheted keress jobban szeretőt!
Így legalább szenvedése,
náladénál nagyobb lészen.
Nem hogy jobban, sehogyansem szerető szeretőt sem találok.
Keresek. De nem szabad?!
Mondd ezt annak,
akinek tanították:
Aki nem tesz meg mindent azért,
hogy eredménye ne a szerencsén múljék,
az azt sem érdemli meg, hogy szerencséje legyen!
A Magány, a dagály mossa szívem partjait,
fuldokló szenvedés a szeretet-homok.
A múltbéli szeretetek szikla ormain,
a jelen vágyaival lassan kárhozom.
Az ottmaradt szemek hiánya lesz egyre több,
így lesz szomorúbb a part.
Nem véletlenül a név:
a Szív csak szív marad.
te magad légy. Te vagy ki tehetsz a szenvedésedért,
Mint a hulló csillag,
Tompán,
Élesen,
Vagy tüzesen földet érő,
Huppanó Aquila.
A keserűség gyógyító élce,
Mikor felfedezed, hogy korábban is,
szenvedések hasonlító ténye
vezetett el adott zenéhez.
Nincs két egyforma,
De mindben van egyező.
Kérdés a mérték, lépték,
Érték, majd a mennyegző.
Két szenvedés házassága,
Lehet-e kapcsuk a pápa?
Szemes, ostoros?
Vagy csak a Dankó Pista?
