Hallgatom az új számát egy bandának, még kezdetlegesek, de nagyszerűen hatalmas dinamikát adnak át.
Hát igen van maradékmár, sajna ez van, elmúlt. Csak azt sajnálom, hogy 1 héttel utána bennem maradt maradék, benne már egy új oszlop tornyosult, ahonnan messzire látva csodálhatta az eget. Omladékra épült-e ez vajon vagy eleve elrendeltetve volt ez így? Én meg maradok a cimborámmal, de meddig?
Üvölt a zene, kezem is talál dolgokat, nem mondom, h nem talál sehová, de elégge kapkod összevissza, nem találja helyét. Végeredményben ez semmi.
Mennyire aggasztó, hogy a téma ide csak a reménytelenség határán születik. És nem jön fel semmilyen öröm. Mert ha öröm van azt van kivel megélnem, de a bánat nem élhető meg éppen senkivel?
Vizsgaidőszak, jöhetnek a vizsgák, jelenleg még van erő, nincs hatalmas nagy ellentantárgy.
Ez már...
