Kapa

Kap A, Kap B. Én meg Kap Állok a világ sivatagában. Kap Álom a homokot, de nem Kapok Álmot a szememre. Vastag kék ég fedi be a homokot, és nyom a 2 entitás között.
Ki kap, ki kikap, kikapirgálva kapja meg a kikapart kaparék a maga jussát, közben halad a Kommunista Akadékoskodók Pártja. KAP elhatározta, hogy nincs több menedéke a zűrzavarnak. Csak jönnek a zavaros gondolatok, és nem hagyhatom, hogy a billentyűzet egyetlen egy billentyűje is kihűljön. Így változékonyan kell használnom a Q-t is, no meg szegény X-et is, valamint a W-t sem hagyhatom érintetlenül, közben a számok se pihenjenek 1234567890 és érzem magamon lassan, hogy ilyenek vagyunk mi, billentyűzetek a tulajdonságok, van akit nagyon szeretünk és nagyon gyakran használunk, de vannak, kik nem olyan néposzerűek, és csak apró fellélegzést kapnak időnként, ha felettük egy ujj árnyékot képez s nem szalad tovább. Na ilyen perifériás Q lehetek a nem foglalt nők körében, mert a sok foglalt, instabil jellemű nő, tud csak elcsábulni szinte nekem. Ez van, Marilyn Manson Dissociative-ját hallgatom. És igen, szóval ezek a billentyűk itt vannak, másképp használva. nem is tudom, mit mondhatnék. QQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQ
Igen magamnak ennyit adtam, és csodák csodája, kiszaladtam a lapról! Nem tudom mi történt, de valami egyedit hoztam létre, hát Qrvára jó, ja nem. Most menjünk az Into Fire, mert az sokkal jobban tetszett régebben is.
Szóval, tehetek én bármit, nem fog a világ billentyűhasználata gyorsan megváltozni, csak várnom kell arra, hogy az oly' ritkaságszámba menő Q-t találó leütések megtaláljanak.

Almárium

Almáriumban keveredik a régi körték illata. A 60 éve belerejtett csutkák szétszáradva megtöpörödve állják az idő sarát, s mint lassan égő, oxidálódó képletek a molylepkék társaságában enyhülnek a világ kavarodó zajában. De itt csend van. Csak a halvány illatok a besepert döglött molylepkék és az összeaszott körtecsutkák leledzenek itt. Mikor húzzák, ki a fiókot? Mikor fogják kitakarítani? Mikor lesz az, hogy az almárium nem fog emlékezni ezekre a hosszan, kellemesen, lágyan benne élő bús elmúlásokra, mikor nem lesz benne a múlt szép körtéinek keserű csutkasága?
Mellette a kis sámlin még ott van a lédús körtét csámcsogó kisgyerek nyálának és a szaftos gyümölcs nedűjének keverékének rászáradt nyoma. Lába közé, s azóta már százszor kimosott és elrongyolódott nadrágjára cseppent eme cukros elegy. Igen a nadrágból kijött, de ki foglalkozott a kis lakkozott sámlival? Elég stabil, elbírja azt a pár cseppet. Van rajta lakk, az meg meg is védi, hát csak a gyerek szaladt tovább. És ahogy felnőtt így lett egyre tétovább. És számára nem létezett netovább, csak élt és éldegélt és soha az életben nem jutott eszébe az a kis pillanatnyi múlt-morzsa, amikor a sámlit bepiszkította a mézédes körte és saját salivájának keverékével. Pedig micsoda öröm volt annak a sámlinak! A kedvenc nagymamájának unokáját tarthatta magán, jót tehetett a mamának, jót tehetett a gyereknek, s még édes körtelevet is kapott. Ó de milyen szép is volt annak a sámlinak, ki még csak hallomásból sem tudta, hogy mi az a fogalom amit íznek hívnak az emberek. De érezte, hogy valami olyasmi van rajta ami fontos másoknak, ami másoknak valamilyen örömet szerez. Teltek az évek, múltak az évtizedek és a rászáradt nedű egyre jobban húzta szegény szívét, és szomorú volt, hogy ő soha, de soha nem fogja megérezni, azt amit a folyadéknak a nyoma rejthet. Ezt az egészet gyomor híján nem volt képes megemészteni szegény...
Persze még gondolkodtak a lecsapott molylepkék atomjai, nyüzsögtek a fáradhatatlan fiók atomrétegén és nem értették, miért nincs a molyoknak molya, hogy molyt felzabálva, atomjaik újabb útra terelődjenek. Fogalmuk sem volt, hogy a mozgás relatív és ha akarták volna most is több százezer km/h-val száguldhattak volna. De ez van. Mindenről nem tudhatunk, csak arról gondolkodhatunk, amink van...