Vacogó lelkem reményharmatjai lassan párolognak. Ugyanis olyan forró a terep, hogy mindenem libabőr. És ez a forróság a kétségbeesettség forrósága, mert a motiválatlanság mély buggyasztó gödrébe pont besütnek a kötelességek kínzóan szemetszúró Napjának sugarai. Izzad a lelkem s közben vacogó félelemmel húzódik a sarokba. Nem moccan, csak botorkál, fut ide, fut oda. Reflektorfényben a lelkiismeret, a terhek súlya, s lent a mély gödörben kutat az ember, ás, miközben mások vígan szaladnak össze a felszínes klisék adta szabad terepen. Itt lent mélyen senki sincs, ki arra lenne kiváncsi, mi a célom, mi az amit megtennék. Néha valaki benéz a gödörbe. Vakító Nap sugara akkor egy kicsit enyhül, a szívem is meg-megdobban, de amint eltűnök árnyékukban továbbállnak. Senkinek sincs kedve lejönni a gödörbe. Könnyű célok érdeklik őket. Miközben mindenem megvan a sikerhez, nem hiszem el, hogy pont a gödör embere kellene nekik. Bármikor kiléphetnék innen, de félek, hogy sáros ruhámban nem tetszenék, pedig milyen sár ez. Aranysár. Csak nem fogom fel, nem merem felvállalni, illetve ha igen, akkor eddig sem akart senki velem aranyban fürdeni. Nem hitték el, hogy ilyen létezik. Nincs reményük felém, pedig nem telne semmibe hinni kicsit, hogy van itt minden, mi kell.
