MaraDékmár

Hallgatom az új számát egy bandának, még kezdetlegesek, de nagyszerűen hatalmas dinamikát adnak át.
Hát igen van maradékmár, sajna ez van, elmúlt. Csak azt sajnálom, hogy 1 héttel utána bennem maradt maradék, benne már egy új oszlop tornyosult, ahonnan messzire látva csodálhatta az eget. Omladékra épült-e ez vajon vagy eleve elrendeltetve volt ez így? Én meg maradok a cimborámmal, de meddig?
Üvölt a zene, kezem is talál dolgokat, nem mondom, h nem talál sehová, de elégge kapkod összevissza, nem találja helyét. Végeredményben ez semmi.
Mennyire aggasztó, hogy a téma ide csak a reménytelenség határán születik. És nem jön fel semmilyen öröm. Mert ha öröm van azt van kivel megélnem, de a bánat nem élhető meg éppen senkivel?
Vizsgaidőszak, jöhetnek a vizsgák, jelenleg még van erő, nincs hatalmas nagy ellentantárgy.

Ez már...

Mary Ann

Sok a Mary Ann az a baj. Sok. Mindig. Nem képesek elég örömöt találni így a kisujjukat dugják ki az általuk létrehozott börtön lukain, hogy a mit sem sejtő sötétségben bujdosó kiéhezett, vággyal telt méhek nektárként nyaldoshassák vérző lélekujjuk harmatos cseppjeit.
Röhej.
A kulcs bent van mindeközben másik kezükben...
Mikor ezt a méh megtudja, mikor érzi, hogy neki adtak egy kis vért, miközben a legfin9mabb ajkak ízei is szabadak lehetnének.
Szétszakad a méh, pláne ha otthon a kaptárban a sok méztől kábult mámorosság szaga kergette el őt hazulról...

Molyok

Tépett molyok rágják lelkem. Levendulatüdőm semmit nem véd már. A csupa félrenyúlás, a bátor próbák, előbb utóbb elmúlik, s sikerül megalkotni a..., a beteljesült mámort. De még nincs itt ez. Még élvezzük, h próbálkoztunk, hogy nem adtuk fel, hogy kinyitottunk egy újabb szekrényt, kötözőanyagot keresve, hogy a mellkasi sebet ideiglenesen fedhessük.
Nyitottam tegnap egy újabb szekrényt, a nagy hatalmas Dombay kavalkádban megtaláltam az egyetlen érdemes szekrényt. Sűrű ruhafüggöny fogadott, s mikor párat felhúztam, magammal hazavittem, otthon a netet nézve tódultak ki milliószámra a molyok...
Nem adjuk fel, D káni pályamunkálatok folynak a kitartás vasúti sínen. Nyomni kell, hogy legalább a sínen keresztbe feküdve támadhassanak a molyok, hisz mit számítanak ők, ha a  magány vonata elöl gurulgatok elfele. Akkor már le se szarom a molyokat. Pörgő testemre leszállni képtelenek akkor. És a magányvonat is lassabban halad, a felszálló molyrengetegben nem meri nyomni a gázt. Időt nyerek, sebeim fedetlen hirdetik az élet apró vércseppjeit, hagyok magam után nyomot. Itt minden bizonnyal. A lebujban meg ott bizony minden nyal.
Felsejlő apró vágybuzgárok fröccsenése vidítja arcom minden ajtókinyitáskor. Van remény, de most pörögnöm kell tovább, mert ha nem akkor, a vonat üt el.

Elszigetelten

Nincs más hátra, mint bevalljuk a magány emészt és a sok idő szabadságában, a nagy felhozatalban fogalmam sincs mit kezdjek magammal. Van egy kötelező dolgom, meg még egy, ja nincs is olyan nagy szabadság, de ezeknek se érek a végére, mert a magány okozta rossz kedv lenyom. Faszom ki van, hogy a hangulatom befolyásolja a tudatom....

Több fényt!

Egy véletlen kísérlet eredményeképpen valósult meg bennem a felvilágosodás, mikoron instagramom egy történetét hoztam létre.
Pontosabban felrémlett, hogy bizonyos dolgok iránt vágyott, érzett igényeink csak akkor jönnek felszínre mikor már maga az élmény megvalósult. Sőt talán gyakrabban is mint hinnénk. Ezáltal kik nem nyertek még meg maguknak, nem szabadították fel az igényt, mely akkor támadna, ha tudnák, hogy milyen lenne megnyerni.

Kevés

Kevés van már csak vissza, 3 vizsgahegy. De lelkem kitartása lassan lejjebbre megy. A kopár határon ha végignézek, nem tölt el a mély nyugalom, kevés bozót van a hegyeken, miket ha elhagyok meg újra nem láthatok. Kisebb domborulatokat esetleg megpillanthatok, de vagy lelki erőm, vagy tehetségem nincs, hogy azokra rámásszak. Beszorított kények s kedvek között lebegek a mély elhatároltság bús aknái közt, s mint kezdő utász nem merek nagyokat lépni semerre.  Holott tehetném s utána a nagy koncentráltság segítségével hatékonyabban tanulnék, de a vizsgaidőszaki magány szorongató füstjében kis apró haszontalan örömök felé merek csak kacsintani. De tudjuk sok kicsi sokra megy. Én meg csak egy kicsi ember vagyok így sokra nem megyek.
Van még remény a sok tennivaló bús ködében, de a másik nemet becserkésző hadmozdulataim eddig szinte rendre kudarcba fúltak és nem tudom mit kellene tennem ez ellen. Mert próbálkozhatok én sokáig egy tollpihével diót feltörni, ha az a dió nem adja magát, majd elgurul s új diót kell találnom. Ha még egyetlen egy diót kellene csak feltörnöm, az még talán csak határos a lehetetlennel, de ha ezek mindig kicserélődnek, akkor lehetetlen. Szóval nem ártana keresnem, s találnom majd jól használnom egy kalapácsot. Ami egyelőre nem egyszerű...

A hatalmas epileptikus görcs a sok gyógyszertől

Phenytoin, carbamazepin, oxcarbamazepin, phenobarbitál, pirimidon, vigabatrin, tiagabin, gabapentin, pregabalin, topiramat, felbamat, rufinamid, lacosamid, retigabin,
ethosuximid
valproinsav, diazepam, lorazepam, clonazepam, nitrazepam, lamotrigin, zonisamid, levetriacetam!

Igen ti! Hát mit képzeltek, hogy megtanulásotokkal görcsöt képeztek!

Hihetetlen kétoldalú kard és felesleges magolás....
Rossz a rendszer, mindig abban van a hiba....

Kapa

Kap A, Kap B. Én meg Kap Állok a világ sivatagában. Kap Álom a homokot, de nem Kapok Álmot a szememre. Vastag kék ég fedi be a homokot, és nyom a 2 entitás között.
Ki kap, ki kikap, kikapirgálva kapja meg a kikapart kaparék a maga jussát, közben halad a Kommunista Akadékoskodók Pártja. KAP elhatározta, hogy nincs több menedéke a zűrzavarnak. Csak jönnek a zavaros gondolatok, és nem hagyhatom, hogy a billentyűzet egyetlen egy billentyűje is kihűljön. Így változékonyan kell használnom a Q-t is, no meg szegény X-et is, valamint a W-t sem hagyhatom érintetlenül, közben a számok se pihenjenek 1234567890 és érzem magamon lassan, hogy ilyenek vagyunk mi, billentyűzetek a tulajdonságok, van akit nagyon szeretünk és nagyon gyakran használunk, de vannak, kik nem olyan néposzerűek, és csak apró fellélegzést kapnak időnként, ha felettük egy ujj árnyékot képez s nem szalad tovább. Na ilyen perifériás Q lehetek a nem foglalt nők körében, mert a sok foglalt, instabil jellemű nő, tud csak elcsábulni szinte nekem. Ez van, Marilyn Manson Dissociative-ját hallgatom. És igen, szóval ezek a billentyűk itt vannak, másképp használva. nem is tudom, mit mondhatnék. QQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQQ
Igen magamnak ennyit adtam, és csodák csodája, kiszaladtam a lapról! Nem tudom mi történt, de valami egyedit hoztam létre, hát Qrvára jó, ja nem. Most menjünk az Into Fire, mert az sokkal jobban tetszett régebben is.
Szóval, tehetek én bármit, nem fog a világ billentyűhasználata gyorsan megváltozni, csak várnom kell arra, hogy az oly' ritkaságszámba menő Q-t találó leütések megtaláljanak.

Almárium

Almáriumban keveredik a régi körték illata. A 60 éve belerejtett csutkák szétszáradva megtöpörödve állják az idő sarát, s mint lassan égő, oxidálódó képletek a molylepkék társaságában enyhülnek a világ kavarodó zajában. De itt csend van. Csak a halvány illatok a besepert döglött molylepkék és az összeaszott körtecsutkák leledzenek itt. Mikor húzzák, ki a fiókot? Mikor fogják kitakarítani? Mikor lesz az, hogy az almárium nem fog emlékezni ezekre a hosszan, kellemesen, lágyan benne élő bús elmúlásokra, mikor nem lesz benne a múlt szép körtéinek keserű csutkasága?
Mellette a kis sámlin még ott van a lédús körtét csámcsogó kisgyerek nyálának és a szaftos gyümölcs nedűjének keverékének rászáradt nyoma. Lába közé, s azóta már százszor kimosott és elrongyolódott nadrágjára cseppent eme cukros elegy. Igen a nadrágból kijött, de ki foglalkozott a kis lakkozott sámlival? Elég stabil, elbírja azt a pár cseppet. Van rajta lakk, az meg meg is védi, hát csak a gyerek szaladt tovább. És ahogy felnőtt így lett egyre tétovább. És számára nem létezett netovább, csak élt és éldegélt és soha az életben nem jutott eszébe az a kis pillanatnyi múlt-morzsa, amikor a sámlit bepiszkította a mézédes körte és saját salivájának keverékével. Pedig micsoda öröm volt annak a sámlinak! A kedvenc nagymamájának unokáját tarthatta magán, jót tehetett a mamának, jót tehetett a gyereknek, s még édes körtelevet is kapott. Ó de milyen szép is volt annak a sámlinak, ki még csak hallomásból sem tudta, hogy mi az a fogalom amit íznek hívnak az emberek. De érezte, hogy valami olyasmi van rajta ami fontos másoknak, ami másoknak valamilyen örömet szerez. Teltek az évek, múltak az évtizedek és a rászáradt nedű egyre jobban húzta szegény szívét, és szomorú volt, hogy ő soha, de soha nem fogja megérezni, azt amit a folyadéknak a nyoma rejthet. Ezt az egészet gyomor híján nem volt képes megemészteni szegény...
Persze még gondolkodtak a lecsapott molylepkék atomjai, nyüzsögtek a fáradhatatlan fiók atomrétegén és nem értették, miért nincs a molyoknak molya, hogy molyt felzabálva, atomjaik újabb útra terelődjenek. Fogalmuk sem volt, hogy a mozgás relatív és ha akarták volna most is több százezer km/h-val száguldhattak volna. De ez van. Mindenről nem tudhatunk, csak arról gondolkodhatunk, amink van...

Szar eső, negyvenes férfi láb, nem értékelt lény

Esik eső,de szart sem ér.
Lelkembe bánat visszatér.
Lábamnak mérete se vigasz,
Ha rá cipőt találni sem igaz.

Mit hajtsak én jó magasra,
ha ez nem imponáló tényező annak,
kinek imponálni lelkem akarna?

Ez vesz el mindennap,
és nem ad hozzá semmi sem.

Solaris - Eden a dinamizmus csúcsa,
benne kicsúcsosodik lelkem búja,
felcsillan a remény ujja,
elgázolt lelkem felpislant újra,
míg agyamat az őrület kúrja...

A magányos sakál és a vérző libák

Több sebből vérzik a libák szavahihetősége és gesztikulációja. A magányos sakál pedig nem látja, hogy a sakálnő által elébe odanyújtott libák könyörgő kérésének nem szabad eleget adni. De a sakál elhitte sajnos, hogy a libák ha nem eszi meg őket, tojásukkal fognak áldozni a kegyelemért életük végéig.
A sakálnő pedig elhagyta a nyámnyila sakált.
Kapcsolatuk véget ért.
A sakál tojásokkal enyhítette szívfájdalmát. Koleszterinje egekbe szökött. Ugyanakkor rengeteg fehérjét is bevitt, kigyúrta magát.
Sakálnőnek így sem kellett.
A libák abbahagyták egy napon a tojást, és kis libákat szerettek volna.
Gúnár nem volt sehol arrafelé, mert féltek a sakáltól.
Sakálnő nem ment olyan messzire, de talált magának másik sakált.
Libák sakál védelmében voltak, amíg ő területén tartózkodtak, de azon kívűl ott volt másik sakál és sakálnőjének veszélye.
Cseles gúnár berepült sakál területére.
Véresre szeretkezett mind a 6 libával.
Sakál vérszemet kapott és rájött, hogy ez egy árulás jele.
Felfalta a gúnárt és a libákat. Fröcsögött a vér és szétdagadt a sakál.
Ekkor másik sakál megjelent, és a moccanni alig bíró sakált megölte.
Erre sakálnő odaszaladt és sírni kezdett, hogy micsoda vadállat másik sakál.
Másik sakál nem értette mi a gond, azt hitte bukik sakálnő a férfias sakálizmusára.
De nem. Sakálnő kétségbeesettségében elszaladt messzire.

Sakálnő sírására felfigyelt magányos farkas. Bokorból megszólította, de sakálnő megijedt, ám beszélgetésük elkezdődött.
- Jó estét asszonyom, mi a baj? Segíthetek?
- Hjajj, ki az?
- Én vagyok a Magányos farkas.
- Ééééss, mit akkakarsz tőlem?
- Csak felfigyeltem a sírásra és érdeklődnék, mi a baj esetleg segíthetek-e?
- Hátttt ez egy hosszú történet. :(
- Magányos farkas ráér.

Sakálnő elmondott mindent töviről hegyire. Magányos farkas bepróbálkozott végső elkeseredettségében sakálnőnél, de az semmi ilyenre nem volt hajlandó és elszaladt.
Mondjuk itt most elég tapintatlan volt Magányos farkas.

Magányos farkas sétált tovább és megtalálta a sakált evő másik sakált. Meg is ölte s felfalta mindkettőt.
Plusz a libáknak nagyon örült, hiszen kedvenc falatja volt. A gúnárt nem ette meg.
Sakálnő szaladt szaladt egészen Magányos farkasig.
Arra jött a vadász. A hajtók dalát énekelte, mert otthon elhagyta a felesége.
A lesből lelőtte mindkettőt. A farkas legnagyobb volt a körzetben, a sakál meg a legszebb.
Kirúgták a vadásztársaságból a vadászt.
Részegen elment egy buliba.
Ott megkéselték.
Meghalt.
Eltemették.
Majd harmadnapon felesége virágot vitt sírjára.
Ám hasa már növekedett.
6 hónap múlva megszületett a kis vadászleszármazott.
Az özvegy egyedül nevelte a gyereket és minden hétvégén mással hált.
A gyerek ezt a rossz példát tanulta el. És mint fiú nagy sikere lett a lányoknál már 12 évesen beérett arra, hogy ifjú Gambrinusként a sör és lányfogyasztás legmagasabb fokára lépjen.
Anyja elszomorodott ebben, alkoholfüggőségbe esett.
A fiú egyszercsak megállapodott, megházasodott és megkereste anyját. Sajnos az anya végstádiumú cirrhosisban szenvedett egy kórházban. Fia látogatása után 3 napra meghalt.
Végrendelete szerint férje mellé temették.
A fiú sokat sírt és rájött mennyi mindent vesztett. Felkutatta családfáját és rokonait megkereste, kapcsolatokat alakított ki. Felesége a legnemesebb lélek volt.
Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Éledő tavasz - Vacogó lelkek

Na mi ez már megint? Vajon mit ábrázol a kép, s hogyan készült? Cseles dolgok ezek az életben s büszke vagyok arra, hogy így ilyen érdekes technikával fotóztam.
Vacogó lelkem reményharmatjai lassan párolognak. Ugyanis olyan forró a terep, hogy mindenem libabőr. És ez a forróság a kétségbeesettség forrósága, mert a motiválatlanság mély buggyasztó gödrébe pont besütnek a kötelességek kínzóan szemetszúró Napjának sugarai. Izzad a lelkem s közben vacogó félelemmel húzódik a sarokba. Nem moccan, csak botorkál, fut ide, fut oda. Reflektorfényben a lelkiismeret, a terhek súlya, s lent a mély gödörben kutat az ember, ás, miközben mások vígan szaladnak össze a felszínes klisék adta szabad terepen. Itt lent mélyen senki sincs, ki arra lenne kiváncsi, mi a célom, mi az amit megtennék. Néha valaki benéz a gödörbe. Vakító Nap sugara akkor egy kicsit enyhül, a szívem is meg-megdobban, de amint eltűnök árnyékukban továbbállnak. Senkinek sincs kedve lejönni a gödörbe. Könnyű célok érdeklik őket. Miközben mindenem megvan a sikerhez, nem hiszem el, hogy pont a gödör embere kellene nekik. Bármikor kiléphetnék innen, de félek, hogy sáros ruhámban nem tetszenék, pedig milyen sár ez. Aranysár. Csak nem fogom fel, nem merem felvállalni, illetve ha igen, akkor eddig sem akart senki velem aranyban fürdeni. Nem hitték el, hogy ilyen létezik. Nincs reményük felém, pedig nem telne semmibe hinni kicsit, hogy van itt minden, mi kell.

Vacogó hűtők

A minap jöttem rá arra, hogy havas időben, ha nyitva hagyjuk a hűtőt könnyen megfagyhatnak a csak hűtésre szánt dolgok. Túltoljuk a dolgokat sokszor ilyes' mód. Persze így legalább nem kell áram, amivel a kellő melegségű hideget biztosíthatnánk. És nem kell becsukni azt a - szó szerint is - rohadt ajtót is.
Sokan rohadnak így, a modern társadalom útvesztőjében, de, hogy régen mennyien rohadtak nem tudom. De lényeg, hogy rohadnak a szabadság elvont ideáljában. Aztán jön majd az olvadás. Csuknák az ajtót, de az szétrohadt. Hűtenék magukat, de nincs áram.
Ki a hibás? Aki kidobta őket az elhagyott vasút mellé, hogy majd egy kóbor magányos farkas lefotózza őket a jövő nemzedékének? A kóbor kutyák akik lehugyozzák őket? Az időjárás, ami nem kedvez nekik? Azok akik nem viszik őket megfelelő helyre?
Nem mindegy ki dob minket hova, nem mindegy hogyan vigyázunk a bennünk rejlő dolgokra. Nem mindegy mennyire vagyunk nyitottak és nem mindegy, ki az akit be akarunk fogadni. Van akit fizikai képtelenség. Csak nagy hűtők, igen ritka nagy hűtők fogadhatnak be elefántot. Nem ám, olyan helyen ahol nincs elefánt.

Kis hűtő, zárt ajtó
Rév' hűtő, hull majd hó.
Hó-vágy emészti.

Ki sokszor téved,
S rossz fele réved,
Eszi majd rozsda.



Szétzilált lélek:
nem kell! - én félek.
Sokak leszarnak.

Ma nem lényeges,
Mi az érdekes.
Dúljon a divat!

Ha kitűnsz egyszer,
Letűnsz mindegyszer.
Ritka kincs leszel.

Él majd emlék,
Egy furcsa bennék,
Kitisztul éned.

Feladod reményt,
Tele érzéssel.
Ennyi marad csak. 

4 hónap, 7 nap, 1 jel

Fagyos tekintettel lehelt egyet a bizonytalanság a remény kőkemény patakjára. Szomjazó érdeklődés aranysakála kaparássza a befagyott vizet. Nyalna ő, de odafagyna. Ottragadna a bizonytalansággal egymást melegítve, de a patakot fel nem olvasztva. Kevesek ők ehhez, rohadtul.
- Amíg a lemenő Nap utolsó könnycseppje nem mar bele a jégbe, addig, nem kell nekem a kockázat jege!  - gondolta a sakál.
Üvöltve szakad a kín a sakál torkában. Pesszimista dolmányos varjú károg, őrült szajkó rikácsol, a messzeségben pedig, egy süket nyúl kakil. Fagyos patakot a véletlen forrása táplálja, de a makacsság azonnal dermeszti. Ide kevés a véletlen, ide kevés a Nap. A remény patakja befagyva... Mi kellene?
Amíg a remény patakja fagyott, addig reményszomjúság uralkodik. Reményszomjan halhat a sakál, ha a benne levő remény teljesen elfogy, s nem táplálja semmi sem... Mégis a sakálban él a remény, az a kevés, amit még az ősz elején ivott itt. Tudja, hogy egyszer felolvad a patak, tudja, hogy egyszer reménnyel lesz tele egész valója. De vajon, lesz-e akkor még ez a patak? Vagy másik patak lesz mi megadja neki reményt, s fürödve benne a meder bizonyosság sara máshonnan tapad majd rá?
- Még mindig csak egy helyben állsz és nézel? A remény keresi a reményt! Hisz a lehetőség felnyílt, nem egy helyben kell állni, hanem a patak minden részét ki kell kutatni, lehet mindig hiba, lehet, pár csepp szabad remény! Ne add fel, ne, még ne! Nézz körül! - súgta neki magány szele.
És a sakál elindult...