Honey Bee

https://www.youtube.com/watch?v=JQUNTJob078#password

Már élünk is a nagy harcban, s a küzdelem meghatja lelkünk apró tüskéit. Érzem az erőt, megtehetem újra a sikert. Képes vagyok megtenni, s perpillanat csak a legmélyebb elnyomott bánatérzésem próbálja lehúzni a racionális tényeket, mi szerint tillszerű lesz e gyenis, de nem kell, hogy egyenis, maximum a szavaimat, s lelkem forró kenyérbelét. Lehet rengeteg a nyomor, vagy az elnyomó lehúzó sok szar, annál nagyobb lesz a dicsőség, úgy megtartva lerombolni a nagy tananyaghegyet. Megyek alszom, mert pihenni is kell, de nem adom fel, nincsen olyan amit a lehetetlen jelzővel illetnék perpillanat és ez ad erőt arra, hogy ne legyen tillismétlés.

Lapozzunk!

Lapozzunk tovább, hagyjuk elhűlni a múlt szomorúság-zsíros bánat-csülkeit. Valami szárazabb és érettebb kell nekünk, egy felsőbb cél érdekében. Mozogni kell, tenni és nem elbújni. De ugyanakkor ne hervasszuk a népet élénk tulipán-sugarainkkal, s ne vakítsuk el a minket megvilágító fényt, mert nem lesz látható igaz' valónk. Lelkünk klorofilljainak össze kell szedni minden energiát és tisztességesen feldolgozni. Nem szabad hagyniuk, eltévedve a gondolat-elektronokat. Rendezni rendszerezni kell a gondolatok sorát. Mert nem mindegy, mikor mit gondolunk, gondolnunk kell arra, hogy az adott pillanatban mire érdemes leginkább gondolnunk. Ki kell tartanunk, de nem mást, nem magunkat, hanem magunk megyőződését lelkiismeretünknek, hadd olvassa a szép elhatározás-listát.

Nem az ellenfél a legnagyobb cél, hanem magunkat meggyőzni arról, hogy, most minden más szart odébb dobva, kitakarítva gondolat-konyhánkat, elspájzolva az éppen nem kellőket koncentrálva van lehetőség a győzelemre. De ez nem olyan könnyű, mert sok szenny gondolat maróan nyomokat hagyott a terítőn, s új terítőt nem vehetünk, nincs rá idő. Éppen tegyünk egy motiváció-poharat a maró seb fölé, s annak igyuk erő-cseppjeit. A sok édes-mézes-mázas-cukros-ragacsos-vonzó-csábító-nektárokat is le kell most törölni az eltökéltség könnyes mosogatószivacsával. Könnyünk feloldja azt, mi most nem lehet mienk, s elkeveredve segíti elfolyni a felejtés-lefolyójába. Azzal kell most főznünk amink van. Nem mehetünk le a vágy-boltba élvezkedni, nem vehetünk finom élvezet-csokoládékat, sőt sehova se mehetünk az elkalandozás-ajtaján túlra. Itthon az összpontosítás otthonában kell megtalálnunk a maradékot, amiből vacsorát főzhetünk a tanulás éhező egerének. Lehetetlennek tűnik, hogy a tanulás éhező egerét önmagunk koplalása, a maradék morzsák feldolgozása során ejtett verítékes nyálcsorgatásunk árán a tudás dagadt disznójává dagasszuk, de nem adhatjuk fel. Szemünk előtt lebegjen a cél, mikoron levághatjuk a tudás dagadt disznaját! Miénk lehetnek: a becsület izmos szíve, az elismerés hatalmas mája, a kitartás vaskos combjai, a kiváncsiság kemény körmei, az ügyesség ravasz orra, az érdeklődés tág fülei, a könnyek öröm-szemei, a boldogság endorfinnal telt agya, a szabadság kurta farka mellyel az elkalandozás ajtaját kinyitva kitárul előttünk az új gondolatok tárháza, a remény napsugarai simogatják arcunk s mosolygunk belül: megcsináltuk!

2015. szeptember 22.

Amikor a szexuális vágy hajtotta hajót a szeretetéhség hullámai csapdossák, akkor a messzi Tudomány-sziget PowerPoint és OpenOffice kompatibilitási problémás pókhálói közé nem akar az ember menni, inkább kesereg a sós levegőn aszott, száradt szívével s várja, hogy rátaláljon a tengerben levő édes vízű tóra. Vagy magához nyúl és kiszipolyozza élvezetét s mozdulatlanul hagyja, hogy fülét a semmittevés patkányai marják.

Hahotából kitörve

Hahotából kitörve rebben szét az elhivatottság esőcseppje vágyódó lelkem kék cinege-szárnyain. Borús időben küzd az ember az élet mozgó vonz-almával, sürgés-forgásával de nem törhet ki, ahova éppen tekint. Elhivatott nagy egerészölyvek duzzasztják mellüket, s mutatják a minden kéjjel megkent angyaltársaságnak határozottság-izmaikat. Vad kétely-karvalyok csapnak szét az összetartó motiváció-verebek között. Halk hím kékcinegék szomorú nótája nem hallik ki most a tojók közé. Kik most a dicső egerészek határozottság-izmait bámulják... Tehetetlen a kékcinege-lélek, nem lesz ő sose határozottabb s szebb, mint az egerész. Ő másban ügyeskedik, tanul s eszét pallérozza, valamint apró kis izmait ő is a lehetőségeihez mérten maximálisra alakítja, miközben elkesereg azon, hogy bizonyos jelleggű hírhedt küzdelmek mennyire népszerűek a tojók közt, de más jellegű küzdelmek, miknek terméke valamilyen csodával határos módon nem fogja meg galamb-lelküket vagy nem álságos csöppet sem vonzza őket. Túl fiatal, túl kicsi, túl kék, túl cifra, túlságosan nem határozott, túlságosan nem élesszavú, túlságosan diplomatikus, túlságosan határozott abban, hogy semmi sem biztos...
Határozottan határozatlan...
Kurva jó karvalykép mosolyog az LCD-ken, miközben tojók kloákájából ájtatos vér csöppen... Maró lelkük ferde tömegpszichózisa húzza őket a a divatok Dunájának fősodrába, holott az igazi érték a bátorság holtágaiban lakozik...
A sok foglalt tojó meg már csak magabiztosságát illegeti a tükörnek hitt ablaknál, s ökörszemnyire dülledő ökörszem szemei figyelik minden egyes mozdulatukat. Szegény ökör... Azt hiszi neki szól, holott csak lelkük naiv hiúságának mézharmatjait nyaldossák éppen most, s duzzadó önbizalom-keblüket melengetik... Foglaltak ők már, s ezáltal szabadok, szabadon illegethetik maguk, hisz már foglaltak...
Az ökörszem is csak szamárként jajdul fel mostanában: Iáá!

Húznak a vadlibák

Húznak már engem is a kötelességek makacs vadlibái dél felé. Nehéz farpofám maradna lent a mennyei búzatábla apró pillanatkalászai közt. Szaggatná le a gyorsan elmúló kalászok kókadt fejét, s kemény magon rágódva örülne a szép látvány hamis képzeteinek. Húznak a vadlibák, de én mikor húzhatok már újra valakit... ...meg. Mikor jön el az új varacskos disznó konda, mikor lesz újra örömsár ráragadva, rászáradva mosolyomra, s konzerválva is azt? Mikor lesz a fennkölt általános jókedély az energia, a motiváció, a lankadatlan törekvés felső mámorával örök házasságban? Miért van az, hogy a hiány szétmarja szatmári lélekalmám minden apró elhatározásmagját? Miért lankad a fegyelem, miért nem megy a cél? Miért állok egy helyben megfáradva a vágyódásban? Miért nem lehet független az élet pillanatnyilag változtathatatlan sorsának elfogadása tőlem? Miért nem fogom fel a sorsom? Vagy miért nem akarom, hogy a sorsom engem befolyásoljon, miért akarom megváltoztatni, miért nem adom fel? De mikor éppen nem adhatoim fel, mikor nem tehetek semmit, mikor másra kell koncentrálnom, miért jön az ég ködös viharából a nyomasztó villám? Miért olyan lesújtó ez a villám? Miért húznak közben a vadlibák? Miért feszítenek szét az elvárások, a kötelességek és a vágy lehetetlen tipródása? Miért van, hogy amit nem élvezek azt is megcsinálom saját magamtól csak éppen húzva-vonakodva?
Feldolgozhatatlan sorsok, megy az idő, de ha ezt kiadom magamból, talán nagyobb energiával tudok a saját utamba beletipródni magányosan.
Kevés technécium-személyiség kering a világ nagy plazmájában, és tán egyik vagyok közüle, s mint ismeretlen anyaggal senki más nem akar vegyülni, pedig milyen szép vegyületek lehetnének velem...

Halványan sejlik

Felsejlett a jövő örömöket köpő buzgárjának fényes fröccsenése az élet katarktikus sírásai mögül és meghasonlott a gyönyör a szomorúsággal, karonfogva haladtak sírva, meneteltek lassan de biztosan egy és ugyanazon pont felé s értékelték, hogy igen itt a csodálatosság, itt a keserűség, de mind a mienk! Egyszeri s megismételhetetlen álom, amit megélünk és ezt, ezt az egyet nem veheti el senki tőlünk. Mert, hát ja a becsületet se, de definiáljuk a becsületet s máris sűrű bokorban rekedtünk a bozóttüzek során, ahonnan nincs más menekvés csak az ha a felemésztő haláltűz égeti tisztára zavaros elménk kesze-kusza, felborzolt, összekavarodott, káoszban találtatott harmóniával telt gondolatait. De mi ez a tisztaság, ha sárban születtünk? Mit ér a tiszta szó, ha dagonyában tapos lelkünk, ha szívünk vad mocsárban dobog, ha ujjaink immáron kiszikkadt, hajdan bő vízzel telt szikes tavainak medrében kaparják a port? Bárhova nyúlunk ott az üzemzavar, mely nem enged tovább, csak annyira, hogy ezt a zavart elemeire bonthassuk s egyre kisebb zavarok egyre zavarosabb zavartságultságainak apró rezzenéseit kutathassuk... De boldogok lehetünk, hiszen egy oldalról minden bizonnyal látjuk az életet, s szerényen feltételezhető világunk sokszínűségéből fakadóan, hogy ha itt ennyi a változatosság, akkor miért lenne máshol sima egysíkú a rengeteg dimenzió. Aztán tévedhetünk, de ezt vagy nem tudjuk meg, vagy megtudjuk, ha megtudjuk, az tök jó, ha nem meg akkor sincs baj, hisz nem fogjuk majd fel, hogy nem tudjuk, mit tudhatnánk, sőt nem is tudhatjuk, majd hogy bármit is tudhatnánk, így semmi se fáj majd. Ha Isten az ki mindent tud, akkor halálunk után vagy állatok, vagy Istennek apró részei leszünk? Vagy mi az a semmi? Erről egyszer írtam, gondolataim kb. ugyanazok....

Általában fiatal nőknél jelentkezik - It usually occurs in young females

Általában fiatal nőknél jelentkezik az a téves sztereotípia - feleleges-e a tévest kitenni? -, mely szerint a külső megjelenés és viselkedés által közvetített álarc alapján érdemes megítélni férfi embertársaik kilétét, mibenlétét és nem utolsósorban lelkivilágát. Őszinte arccal, mely próbálja szerényen sugározni lelkének tiszta vetületét, s nem elvakítani a társaság jóindulatát, szeretné néhány - talán kissé burokban nevelt - férfi megmutatni igaz valóját. De itt nem jön izgalom, itt nem vezet jóra az őszinte szó, mert nem hordoz meglepetést, kiváncsiságot, reményt, mert eleve azt közvetíti amit a tudata alatt a nő szeretne. Így pont annak a félelmét koronázza meg teljes valójában, amitől a nő fél, hogy egy jó álarc mögött találhat. Ő csak csalódást hordozhat számára, igen ő az őszinte szónokoló. De a jó meglepetését várva a sok-sok rossz álarc mögött több remény sejlik. Csak a túl sokáig hordott rossz álarc, a túl sokáig elvárt viselkedés szintén hat a jó emberre mögötte, így minél tovább kényszerül ezt a bizonyos férfi alkalmazni annál inkább marad olyan, mint amilyent a nő csak formálni akar. És mint édességben a só marad hátra a jó, mely ínycsiklandóvá téteti az elvont szerelmes nők mindennapjainak céljait. Ugyanakkor az álarc mögött se rejlik meg teljes egészében a jó, így hasonlatos képpel indulunk, mint ahova értünk, ám levetkőzve kényes álarcaink talán mégis több lesz a jó, vagy az olyan jó, ami - legalábbis egy ideig - mindkét félnek jó, de hosszú távon nem vezet több jót a szívekig.
Az álarcnélküliek unalmas jósága nem csábít senkit semmire, de arra jók, hogy legjobb barát címszó alatt mély szívűknek minden egyes izmának erejét felhasználják (eme nők) arra, hogy érzelmi, értelmi, anyagi, fizikai fájdalmuk, gyötrődésük és görcseik keserűségét enyhítse. Ezen keserűség toxikusságával kizsákmányolja a szívet, mely minél többet adva, egyre jobban dilatálva próbálja az igények által szabott volumenhiányt pótolni, azonban ejekciós frakciója csökken, alkalmanként egyre kevesebbet tud adni, s megkesereg az addigiakon, megunja az adást, aszinkron mozgásával BTSZB-kal szétziláltan szenved kétségbesetten. Fogalma sincs, miért van az, hogy egyedülisége egyedülléttel párosuljon...
Várja a crt-t hozó leányt...

Letokollak

Letokollak, mint gennyes tályogot a végső harcok után, mást nem tehetve a szervezet egy Staphylococcus aureus okozta pneumonia során...
Lehetsz bármilyen erős, e tokot nem engedem ki, míg újra nem fertőzöl meg a szerelem legalattomosabb támadásával. Míg újra szét nem árad bennem a pusztító gyönyör, míg el nem emészt az élet hatalmasabb ideológiája, mely sokszor megbánásra késztet. De letokollak, letokollak mélyre, mélyebbre, mint ahogy valaha én beléd hatolhatnék.
Na, TOVÁBB! Van még mit legyőznöm, kis tok csak nyomorogj!

Nem szép

Hát igen nem szép...
Babel: Ez a lány
Még mindig nem vagy hajlandó virtuális valóságodba beengedni, holott láthatóan aktív netes életet élsz, de bennem meg a fura kételyek s érthetetlenség mély nyomorát veted el. Nem hallgatod siránkozásaim belső könnyeinek csorgását, s nem érzed epedő epém maró búját sem. Sem buja vágyaidnak kicsiny menedéke se lehetek a gondolattal, mely reám irányulna egy szebb világban. Csupán illő vagy nem illő mozdulataiddal s lelki mozgásoddal felkented bennem, a vágy ájtatos űzőjének fejére a szent imádat apró cseppjeit. Nem tudod, hogy ezzel a tettel, elapadhatatlan moslékforrását buggyasztottad ki lelkem kősziklájának. Maró moslék, folyik végig kemény mellkasomon, s bűzőlgő szag rohasztja orrbarlangjaim minden egyes járatát. Büdösebb van a concháknál, mint a kedd délutáni odaégett grízestésztának a belvárosi iskola menzájának konyháján. Üvöltve szakad szívem tompán megtépett lépe, s még mindig csak arra várok, hogy lelkem péniszének merevedésének mikor lesz vége... Mert lelohad, de ha lelohad még az se elég, hisz az értelem, kiszalad belőle, s más által vajon, mikor töltetik meg újra? Mikor lesz érzelmekkel teli képzeletbeli péniszem, agyad pinájában? Mikor fogod megérteni, hogy az elvont agyi orgazmusod megélése során, már szexuális kielégülésed, csak egy halvány vékony rétegként fogja megkoronázni örömünk legfelső intellektuális aktusát?

Fele Nőség

Felel? Nem felel. Felelni felelősség. Nem jut nekem fele nőség sem. Felelhetne felet, de nem felelhet, csak egészelhet. Nekem juthat feles s lehet, hogy a feles ég, de az nem feleség féleség. Feleselnék, de nincs ki felé. Pedig azt hittem, te nem afféle vagy, most pedig félem, hogy igen. Olyan szépen fordultál felém és én feléd. Irományom felesleges itt. Fellelhetnéd s felelhetnéd a kérdést, de a lottón előbb nyersz.
Igen, megszelidítettél! És felelősséggel vagy irántam, még ha ezt nem is tudod. Pedig értelmi s érzelmi intelligenciádtól ezt elvárnám! Ha csak nem valami hatalmas baj akadályoztat abban, hogy engem elérj.

Inkább legyél jól s hagyjd elpusztulni bennem az érzést, mintsem bajok közt vívódsz s én nem segíthetek!

https://www.youtube.com/watch?v=8fHVyO2DLA4

Till until Nick

Nick Cave szomorúan bandukolt élete sivár történésdombjai után. Limbikus rendszere érzelmeit igencsak komor valóságba szorították. S vár, csak vár, már mikor lehetne a jövőben a múltat megváltoztatni...

Till is várt a válaszadással, vagy nem is tudta, hogy egy válaszával újabb kérdések sorozatának megválaszolására szorította magát. Így most várnak rá. Várnak a különböző állapotai egy léleknek. Lélek. Egyes számban lél. Magamban mit lélek? Ott vannak a lélek.
Mondják...mindennek megvan a maga ádventje.
Vár mindenki mindig. Sokszor türelmetlenül. A bizonytalanság is bizonytalan sokszor... Mert lehet, nem bizonytalan a dolog, csak Schrödinger macskája halott. Szóval várunk sokszor a macskára. Érdekel minket rengetegszer a macska. És megvizsgálni nem mindig van módunk. Csak várhatunk. S közben agyunk rejtett gondolataiban félünk. Félünk a bizonytalannak rossz biztossá válásától. Félünk, hogy várnunk kell, mert ha a rosszat tudnánk, nem várnánk már tovább. Illetve kereshetnénk újabb dolgokat: miket várhatnánk.
Várakozáson felüli érzés. Igen, az volt, csakugyan. De visszajött rengeteg várakozás képében, a további várakozás. És ez már vágyakozás. Vágyakozás, hogy várakozásunk pozitív végkimenetelébe képzeljük magunkat. Ez egyben optimista is. De van, hogy inkább elkeseredettségünkben várakozásunk során inkább már a negatív végkimenetel lelkiállapotába éljük bele magunkat. Mintegy felkészítve magunkat a lehetséges szituációkra. Vagy csak egyszerűen unatkoznánk a nagy várakozásokban és inkább, akkor már valahogy előre akarunk tervezni, mi érett prefrontális kéreggel élők.
Igen várunk kőből épült, erős a mi várunk - s itt most várakozás jelentésben - erősen várunk valamit. Igen, de vajon megéri? És margarinon? Miért nem hagy a nyamvadt gondolatok hada máshonnan fújó lélekfuvallatoknak? Miért van az, hogy szívünk horgonya belemar az ingoványba? Miért akarunk leragadni egy megfejthetetlen s rejtélyes, a jelen pillanatban tőlünk nem függő kimenetel vizsgálgatásában? Attól jobb lesz?
Nem.
Illetve talán.
Vagyis igen.
Tehát mindegy minden, mert relatív az élet.
,,Nekem az, neked nem. "
Neked tuti nem lesz jobb, hogy várok rád, legalábbis a jelenben.
De a jövőben mindkettőnknek jó lesz.
Bízva a jövőben zárom relatív gondolataimat az írásos megnyilvánulásokban, mert a gondolat még mindig üvölt, s kesereg, hogy az a nevetés, az a mosoly, az a gondolkodásmód, az a comb, az a hang, az az igyekezet, az a bátorság, az a szerencse, az az ész, az a lél'. Még mindig otthagy a lélekbuszon, ahol csak állok, és feléd hajolok, s megismétlem nevemet. Ahol ülök, ahol élek, ahol mindjárt a hajad állapotára vonatkozóan magyarázkodsz, mintha a sötétben én azt nézegetném. Védekezel, nehogy nőiességedben kivetnivalót találjak. Vajon, ez csak rutinból? Vagy volt mögötte szimpátia? Hát a sok beszédből remélem, hogy volt, s nem a barátságnak gyúnynevezett félárnyékos mély verembe akarsz száműzni, vagy eredendően sem olyan szándékkal szóltál le hozzám, a hegyről. Lehetne hegyünk, a kilátások szépek onnan. De innen a kilátás még szebb, mert láthatlak fent a hegyen, hol a Nap mindig süt rád, s ragyogó fénymosolyod visszaverődik szaruhártyám felületéről.
Ja és nem lehet tudni semmit, hogy eme iromány, ha napvilágra kerülne mit szólnál. Minden hiába, a kémia dolgozik, s ebbe a félhivatalos szövegben mondom el hát mindenkinek, mert nem mondhatom el neked.
Sajnos Zülött Ingem Már Párszor Ázott Terhesre Is Alkalmanként. Ez az amit érzek, s nagyban érzem irántad. Illetve a nagynak fokozatának kémiai-biológiai-filozófiai magasságokba emelt fogalmának csírája is felcsillan. Mint, tengerben a hal, csillan testeden a gyönyör. Lelked polarizátorral gyönyörűen kivehető a bezárt bolt kirakatában. Elpalástolt koldusok imádkoznak a bezárt boltnak. Vad lovagok tördelik az ablakokat. Mérgező nyilak bújnak be a kilincsen. Gonosz gyerekek sárral szennyezik a kirakatot. De én belátok, csak te nem látsz ki, de majd egyszer látni fogsz, csak pillantsd meg még tekintetem!!!!!!

Gyilok

Miklós lassan haladt egy terepjarón Namíbiában, miközben arra lett figyelmes, hogy Brian vezetés közben rádiótelefonján beszélget. Hallgatózott, és apró nyögdécseléseket hallott ki.
Ezek után Brian beletaposott gázba. Felkavarodott a homok. Megérkeztek a természetvédelmi központba. Itt találkoztak Hidyval. Hidy bevezette Miklóst a kihallgató szobába. Brian pedig irodájába ment.
Miklós az angolul tudó Hidyval beszélgetett s Hidy pedig eléggé csodálkozott ezen az eszement ötleten. Hirtelen 2 lövés durrant el.
Brian véresen menekült be Hidyékhoz és bezárta az ajtót.  Leült és sírt...
Nem akart válaszolni, de Hidyt nem hagyta az egész nyugodni. Kitörte az ajtót,  Brian jobban zokogott. Hidy elképeztő dolgot látott, s szíve belesajdult a gyönyörű Aryel meztelen holttestének és Bantou kollégája szintén meztelen de még nem holt testének látványába. Ám Bantounak nem volt sok hátra, hörgött egyet és kilehelte utolsó lélegzetét. Hidynak belesajdult a szíve, amiért barátjának elmondta ezt az esetet. Ugyanis reggel úgy volt, hogy Hidy is egész napos terepszemlére megy, de 5km-re elfüstölt a motorja. Így a főnök, Bantou és Aryel viszonyuknak élhettek. S a halk járását Hidynak nem hallottak meg...
Ekkor Hidy hatalmas etikai dilemmába jutott, feljelentse-e barátját, titkon bízott benne, hogy Brian majd megteszi. Sétált vissza a 2 emberhez, ám ekkor térdrerogyott. Bal térdét találat érte, valaki meglőtte. Nagy nehezen bebotorkált Brianékhez. Miklós fegyvert fogott a falról s odadott egyet Hidynak is. Hidy szerencsére nem vérzett nagyon csak térde ment tropára. Pólójával betekerte, Miklóssal vártak, Brian még mindig sírt egy sarokban...

Hóolvadás

Csakugyan, olvad a hó, tiszta latyak :D de igen talán a szép havas tájú emlék, mi boldogsággal töltötte el a róka szívét, mert talált egy baromfit. Most azonban olvad a hó, koszos, sáros lesz a lélekbunda is. De lesz még időpatak, mi lemossa -ugyan nem gyorsan - a szennyet, s megújulva kereshet a friss tavaszban olyan Ínyt, kinek ínyére lesz ő is. Lehet, hogy sokat kell csatangolni, lehet, hogy hamar már a patak tükrében egymásrapillantanak- nem lehet tudni. Mindenesetre, ha a róka csak folyton a földet nézi, nem tudja, hogy pontosan merre kell menni, szagolni s látni kell, messzire először, majd pedig a közeli akadályokat leküzdeni. Mert sokszor egy tananyaghegy megmászása is hasonló, de más boldogságot nyújthat. Ahonnan talán máshogy látja a dolgot majd.