Megmutatták, beavattak.
Nekem nem tetszett.
Megmagyarázták, indokolták.
Nekem, nem. Nem tetszett.
Rám akarták dumálni. Az eszköz.
Nekem valami nem tetszett!
A célt szentesítette. Az eszközt.
Nekem nem igazán tetszett!
Eszközölte a vaker a célt.
Továbbra sem tetszett.
Saját naivitásomat célozták meg.
Nálam nem. Nem. Nem nyert meg.
A magam útját járom.
Sokkal nehezebb, de tetszik.
Velős
Megfordult a világ...,
Vagy én nézem fejjel lefele..
Az ige a víz már,
Borként csordul a mederbe le.
Egérízű vagy kénes,
Mindenki issza?! Édes.
Első óra
Nem azon mulik mit tudunk...
Hol a határ? A saját határunk?
Tudjuk-e képviselni határozottan a tudást s a bizonytalanságot???
Merünk-e őszinték lenni?
Vagyunk elég bátrak időt kérni? Bevallani, nem tudjuk még???
Ezen múlik.
Dolgoztam, értékeltem fiatalabbak munkáját tiszta őszinteséggel. Volt ki értékelte! Bizodalommal töltött el. S ím' most bejöttem a városba, egyedül maradva találva magamat. Öcsémet előtte hívva, jelzé jön be, de nem jelez újbá. Látom a sok fiatalt. 10 év, nem kevés: más világ. De lehet a 0 se egyezne. Felismerve a helyzetet nyomtam ki e versemet.
Nincsen szinte már semmi sem,
Mi megtartana a hitben,
Csak az elveim
Maradnak velem rejteimben.
Mély reménnyel fanatikussá válunk,
Nem az elveket, az embereket , a pártokat követjük.
Idegen lett számomra a város: Pécs,
Lehetne akár a neve: Mikepércs.
Letűnt tíz éves távlatok,
Eltűnt szerelmi bánatok.
A barátok már-még máshol,
Semmiből leszek majd bárhol.
Kocsmai létem a kérvény,
Nem szerzek neki én érvényt:
Belső ellentétek a padnál -
Folyóként sírnál, ha apadnál.
Nem vagyok még csak tócsa se,
Pláne őrségi tóka sem.
Csak egy hangos csepp vagyok,
A zajban szétpukkadok.
Szétpukkadok s míg a zaj tart,
Beszivárgok,
észrevétlenül
Tűnve el szikkadt talajban...
A hó befedte a tájat,
Ahogyan szívemet a bánat.
Súlyos fehér hegyszívem,
Az amit most feszítve
Szakít szét a fagy.
Hiába a meleg, a láng, a parázs,
Ha havat talál a varázs: a Magány,
Ha mindenkinek a szikra kell
Azonnal, különben várnia kell,
Na az nem megy, egyből kell a csattanás,
Nem összeizzás lesz köztünk a láz.
Szívem lefagyasztották sokszor,
A fáradság már egyre jobban lassítja,
Hosszan, ha átgondolja akkor anyagilag
Nem éri meg randizni folyton,
Csak kurvával.
Kihalt a város, mi vár most: Szeged.
Nehéz felidézni, hogy újra lássam,
Ahogy' hajnalban a szalámit szeged.
Valahogy, könnyek nem jönnek,
Nem is igazán értem, hogy miért.
Hiszen nem vagy itt nekem, s tudjuk, hogy gyenge a kapocs, ami a két életlapunkat fogja össze.
Több éve, rég ejtett könnyeidben rejtett szereteted, a fáradtság s gyönyörű jelened emléke,
furcsa keveréke,
érzelmi gomoly,
arcomra könnyeket már nem sodor.
Itt vannak tárgyak, miket láthattál, tudom, hogy újra meglátnád, meg fogod látni, engem is megláttál.
Most kisebbnak látom tán, a vihart, mit nem is látunk már igazán.
Egyedül vagyok, de nem hagytál el, ezt a kettőséget könnyeim nem mossák össze.
Más lett a ritmus, a hetek, alkalmazkodni kellett neked, s nekem.
Megy is most ez, tudom érzem, de látom azt a napot s idézem, melytől fogva minden nap ott vagyok neked, s te nekem.
Félignyílott
ajtó
maradt csukva.
(lassan, súlyos légzés, hangsúly az “ajtó” szón)
Nem sokminden lesz
már dudva, muhar,
S ugar közt
fokhagymaként eldugva.
(enyhe gyorsítás a “dudva, muhar” ritmusával; “fokhagymaként” hosszabb hangzás)
Rohanó napok közt
a fény villan;
Késen táncoló
pengén a villa,
Megcsillan —
s a pillanat elillan.
(a “Késen táncoló” gyors, szikrázó; szünet a “Megcsillan —” után, “pillanat elillan” hosszan)
Hulló rezgőnyárnak levele
Mindent önmagába temetett.
Levedlette —
el nem tehette.
(lassú, gondolkodó tempó; a “Levedlette —” szünet hangsúlyos, légzés a ritmusban)
Lezajlott jég közt
maga a mámor;
Vakmerő gladiátor
lerántott,
Szétvágott,
szórt,
és mélyen beszántott.
(erős, gyors, robbanásszerű ritmus; “mélyen beszántott” hangsúlyos, hang emelkedhet)
Felhő mögé bújt
a délután.
Körmei közt csorog
valami sárga;
Szétkeni —
s nem marad más,
csak márga.
(lassú, súlyos; “Szétkeni —” szünet, majd “csak márga” kiemelés, halk, fenyegető hang)
Üres padon
felejtett kabát,
Zsebében összegyűrt
tavaszi állat.
Súlya alatt
recseghet
álomházat.
(lassú, suttogó vagy mély hang; “recseghet álomházat” hosszabb légzés, a zárás hangsúlyos, lassan ereszkedő tónus)
Nem kezdem el...
De akkor lesz nagy Orkfeletti
A Horkai..
Nem ismertem...
Ha boldog nő mellett....
Írta mindezt.
Hajj ha koncentrált...
Ha ment nekii.
100X többet ér a díj!!!
Nő nélkül a legegyszerűbb...
A melankólia kólika...
A kába kalinkasztikus vodkazmus...
Amit az imperializmus...
Itat
Meg
Veled.
Elfelejtenek, eldobott baguett sem leszel,
Hogy a spanyol tengerparton kukából kivegyenek.
Nincs már érték, ma annyit számít a bizonyos mérték:
Az a lépték, miben hiszel ma is, csak benned él még.
- Hazugság ez a pesszimista élet-énkép,
Vannak még a vagonban, veledtartók még-még.
Életem úiabb eurója, a napok forintjait váltja fel,
Igaz a mindennapokban utóbbi kifejezőbben írja le.
A jövőből jött kérdésekre ott van a válasz a tegnapban,
A múltban talált válaszok vetnek fel kérdéseket a holnapban.
A vaker, a mese, a hab: mind ez kell a mának.
Kérdések és válaszok közt csak vakon megállnak.
Megállnak s várnak, toporognak.
Nem lelik kincsét: gondolatnak.
Ha a Limesnek határán,
Keresed limeban a látványt,
Megtalálod a földön:
S-limeban.
Ha slájmnak határán,
Lellnéd hamar Látrányt,
Nem lesz több ma itt a..
Kiáltvány.
A bálvány ma már az új
Ártány, ha a disznóság
Kiheréltetett, mint a szép poén,
Mi nemes sörte.
Nemes a körte,
Ha nem paraszt,
Nem költő költ-e? -
Fentebb ő tökölt-e?
Lustaság a nemkívánat,
Büszkeség a nemkellesz.
Búval baszott lesz a bánat,
Illatos a neszeszer.
Nesze a szer, ez kellett!
Nekem nem lehetett e:
Lehellettet elnyelnem.
Gyertek nevessetek!...
Lepelt ne repesszetek!
Egyet tegyetek, ... lehet!
Bevégeztetett szerelmet!
Bár a narancs van uralmon
A citromban a bizalom:
Felesleges savanyú csókok
Lelik sötétben a mélymolcsot:
Vetik el s lesz a sárga lelke
- Hamvas húsú fehér barack,
Finom illatú viaszos áfonya -
A kert honann hív, a citrillat.
A gräpefutok megzavarnak,
Elengeded a citrancsok 'gát.
Megtalál a füge.
Meg az ige...
A nemigaziak...
Vannak mindig veled..
Az igaziak ...
Hagynak mindig ott...
Sorvadó savanyúság...
Kellhet még úgy ám,
Citrom lelked hagy el,
Nem komlói kesered...
A nemes nyár s a pécsi platán,...
Semmiből árnyékodnak - barát.
A bulik végén... Nem csak a gondolat,
A magányban neked ők - ott vannak.
S ha játszi nászi gondolat a sárga,
Ananászi révedés a hibasága-Sába.
Elvetél a remény, míg szüli a szebbet,
Tovább nem költhettem eddig ezt a verset.
Elbújtak, nem ők másztak fel.
Eltűntek, mégse hagytak el.
Vízhabok elől lelték meg balra
Egyből az ajtó után - ja abban-
óvóhelyeik'....
....lábbelieid.
Semmiből jött, semmivé lett.
Érzelem és értelem tánca volt.
Mindkettő veled együtt:
Belémkarolt.
Fájdalmas szépség a közelség és finom érzék,
Mely ha szakad a szív, mint magányos képszalag,
Áldozatként tépve dobogja a remény egyre halkabb:
Ritmusát.
Orgonaszó építette a gátat közénk,
Sóhajok közt csordogált az ér,
Kiszáradt és aszott lelkem:
Feltámadt.
A lehetetlenségben, s a lehetetlenség által.
https://www.youtube.com/watch?v=ljxOevm3rWU&list=PLD8-qT52pJChxOIpV2SjwWKgjAwJug_Ez&index=2 zajlik most.
Újabb korszak, újabb kihívások, utazok a ködben, csak közelre látok. Oda fókuszálok, de a messzi homályban tervek lógnak és az ellenfél karjai is a ködbe nyúlnak messze el. Ha az ember igazságtalanság áldozata, akkor veszélyes terepek és történések bekövetkeztének lehet részese. A világ komoly érdekellentétek és befolyáshálók szövevénye. Mégis az embernek bíznia kell emberekben, és nem utolsó sorban magában, hogy a többször mérlegelt tettei és akikkel megosztja: a jó irányba mutatnak-e és utóbbiak a jó irányba néznek-e. Félni kell az igazságot, de lépni is tudni kell. Aki sokáig nem lép, aki nem teszi meg amit kell, nagyobb viharban hiába kiábal, hangját nem hallják meg, eltapossák... Ahogy a közhely, a düh sem ad jó tanácsot, átgondolt megfelelő cselekedetek sora kell, hogy hadba álljon és megvédjen olyanokat, kik nem mernek felszólalni. Erkölcsi nehézségeinken felülkerekedve kell sokszor saját pozicíónkat kockáztatni. 2 éve, mikor írtam ezt, azt két éve beállítottan időzítve tettem. Meglátjuk, hogy mi lesz.
Az örök vesztes mindig remél,
Kártya, vagy ha szerelem egy tét.
Az örök remélő nem mindig vesztes.
Csak, ha nem született benne nyertes.
Csecsemő, ki született benne?
Nem tudhatja ő sem: éj leple.
Mit leránt majd a halál.
Csend el más hallgatását,
Vidd, rabold némaságát!
Hadd legyen szava,
Ha nincs akarata.
A meg nem írt,
A ki nem mondott,
A meg nem mutatott,
Rád mind kárhoztatott.
Csend el más hallgatását,
Vidd, rabold gyávaságát!
Hadd legyen jogcíme szívre,
Ha nincs is felmelegítve.
A meg nem írt,
A ki nem mondott,
A meg nem mutatott,
Rád mind kárhoztatott.
Csenddel üzenni,
Nem tud mindenki
Szépen.
Szerfelett nehéz
Ám, ha valaki
Kérdez.
Csend el más hallgatását,
Vidd el önáltatását!
Hadd legyen könnyű álma,
Ha nincs még kispárnája.
A meg nem írt,
A ki nem mondott,
A meg nem mutatott,
Mind rád kárhoztatott.
Egyszer fent, egyszer lent,
Fekszik a vágyam a remény ágyában.
Lehetnél velem te,
s fekhetnénk mi a Vágy puha ágyában.
Hol betakarsz a szíved melegével,
S engeded, hogy higgyem el.
Hol halasztod a találkozást éllel,
S engeded, hogy vesszek el.
Elveszek hát százszor is ha kell,
El én, ki már másokkal ezerszer.
Ha egy milliárd, nekem az kell:
Arcodat simítom végtelenszer.
