Kihalt a város, mi vár most: Szeged.
Nehéz felidézni, hogy újra lássam,
Ahogy' hajnalban a szalámit szeged.
Valahogy, könnyek nem jönnek,
Nem is igazán értem, hogy miért.
Hiszen nem vagy itt nekem, s tudjuk, hogy gyenge a kapocs, ami a két életlapunkat fogja össze.
Több éve, rég ejtett könnyeidben rejtett szereteted, a fáradtság s gyönyörű jelened emléke,
furcsa keveréke,
érzelmi gomoly,
arcomra könnyeket már nem sodor.
Itt vannak tárgyak, miket láthattál, tudom, hogy újra meglátnád, meg fogod látni, engem is megláttál.
Most kisebbnak látom tán, a vihart, mit nem is látunk már igazán.
Egyedül vagyok, de nem hagytál el, ezt a kettőséget könnyeim nem mossák össze.
Más lett a ritmus, a hetek, alkalmazkodni kellett neked, s nekem.
Megy is most ez, tudom érzem, de látom azt a napot s idézem, melytől fogva minden nap ott vagyok neked, s te nekem.
