Határ a kopár határ, kopár. Nem akarom elhinni, tagadom a párkapcsolat és a fényes jövő kudarcának megszűnő realitását. Makacsul ragaszkodok a múltbéli látomások igazához és nem vagyok képes a jelen valóságának hinni. Hiszem, hogy a jövőbéli valóságok a múlt látomásaivá egészülhetnek ki. Minden jel arra mutat, hogy a hosszú távú érdeklődéseink metszete túl szűk. Semmi sem túl egyértelmű, de akarom, hogy olyan legyen, amilyen nem lehet. Akarom, hogy legalább a párnák közt legyen meg a metszet és a többi szeretetteljes döntés, cselekedet akaratlagosan épüljön közösen ezen az ösztönszerűleg belém táplált magágyon. Talán belénk. Azt hiszem nekem nagy és szükséges alap a szexualitás és hogy tudjunk közös dolgokon együtt dolgozni és ez a bizonytalanság, hogy te lehet, hogy nem tudod nekem megadni az elsőt, eléggé reménytelenné tesz, a múlt szép árnyékában megbújik a jelen kilátástalansága, sőt kiviláglik onnan inkább. A kiverés pillanatnyi gyógyír, egyoldalú és személytelen látszatkapcsolat. Kirándulni, enni, inni, aludni, örülni, nevetni, sírni és szeretni is kettesben jobb. A kettő ad új dimenziót mind ennek és mindennek. Nem próbáltam még soha, más legyen a kettő itt meg ott. Mindig kitartottam, olykor megbánva utólag, hogy ezért kár volt. Nem tehetünk sokat a belénknevelt világnézet ellen, hacsaknem általunk az bennünk meg nem változik. Volt mikor azt hittem, hogy valami több, de mégsem és elfogadott lett volna egy harmadik. Naiv remények tápláltak sokszor. S most mikor minden a maga tökéletlenségével de elfogadáson alapuló tökéletességével megcsillant, 1 évnyi ragyogás, majd látszat csillanás, nos mindez oly nehezen elfogadható. Én változtam meg, vagy te, vagy mindketten, vagy ki jobban? Vajon mi lesz...
