Kitisztult minden, mindenki jobban lát.
Tétován lépked és szalad, rohangál.
Látni véli, mit lát.
Fogja, mit fog.
Vakítja a fény.
Ő lát.
Én csak állok.
A vakító fénysugárban.
Zajnyi fény, mint egy hangárban.
És nem látok tisztán, nem hallok gyönyörűen.
Nincs az a nyomáshullám, mi benső énemet rezegtetné megfülelően.
Fotonok ütköznek, csapódnak a retinára,
mindenki elhiszi a fényelhajlásnak.
Idegek vongálódnak, felhős éjben
csillagokat - ha akar - mindenki láthat.
Homokviharban a helyes irányt.
A sok büszke, - ki mind látja: Titán.
Hőseink irányt mutatnak.
Melyiket is kövessük?
Kinek követ ne vessünk?
Mindenki majmol, hajszol, habzsol, majszol, ajnároz, dicsőít, felmagasztal,
Mindenki lesüllyeszt, sulykol, nyom, aláz, tapos, nyektet, belez és elmarasztal,
Nyugi én is osonok egy panteisztikumban.
És hozzám bújva egy kis simlis misztikummal:
Szeresd magad' és amiben vagy,
legyen az a szobád, a természet vagy a börtön, ha nem szereted magadat mást sem érdemelsz...
-----
De ne legyél egy jácintikus jobbpina, hanem helyette imádd amit a Nap kiad.
Pontosabban amit, a Hold: darabokat a csillagokból elkap:
Fénnyel nyel el fényt s fényével pár fényévet megállít.
Szeresd magad annyira, hogy másokat is megszeretsz s nem pátoszos, hangzatos szavak trónjáról köpködöd le azt aminek mai darabjai csak a holnapod kastélyának múlttá váló omladéka lészen.
-----
Nincs mit mondanom.
Nincs mit hallanom.
Nincs mit kérdeznem.
Nincs mit féltenem.
Csak platinaterhesen nyamvadt rímeket:
Csaholó kutyául ugató ínyemet...
