Konverzió?

Jön az ÁV, én meg hőemelkedéssel küzdök, lázálmas napok ezek. S nem. Nem az ÁV. Hanem az ami mellette létezik. Az élet sivár sóvárgása az elérhetetlen, a megnyerhetetlen tündöklés felé, a Rózsa felé. Mikoron kettesben vagyunk, tündöklik, de oly ritkán vagyunk kettesben. Akkor minden jónak tűnik, bár a szex iszonyat' ritka, persze ez a találkozások incidenciáját ismerve nem meglepő. S mikor nem vagyunk együtt, mikor üzenetet írok neki, utalva arra, hogy hiányzik, ohh nos akkor mikor erre kitérő, vagy semmilyen váélaszt kapok, akkor, mint ellökött gladiátor hullok a porba, izzadva mocsárrá dagasztva azt, s felkelésnek reméltető lehetősége sem segít ebben a helyzetben, hideg verejtékkel, lázasan reszketek a ragadós mocsárban és ő távol, távol. nem akar közel lenni, mert fél, hogy közel maradna, hogy majd mikor távol, de tényleg távol lesz, nem lehet majd közel. Fél év hosszú idő, de a legjobban az aggaszt, hogy mocsárban vagyok, hogy ájtatos manók fojtogatva nyomnak a mélybe. Nyakam szorul, torkomban sárgombóc, sós könnyem marja arcom és élek, félem, hogy sejtésem valósul meg, miszerint nem húz ki a mocsárból, inkább nagy nehezen elfordítja fejét s csak hallgatja amíg szenvedve sírom, izzadom tele a környezetem, ahol míg nem lészen egy nagy tócsa, amiben már felállva kiemelkedhetek és nézhetem a messzi óceánban talán elhullajtott könnycseppjét...