2015. szeptember 22.

Amikor a szexuális vágy hajtotta hajót a szeretetéhség hullámai csapdossák, akkor a messzi Tudomány-sziget PowerPoint és OpenOffice kompatibilitási problémás pókhálói közé nem akar az ember menni, inkább kesereg a sós levegőn aszott, száradt szívével s várja, hogy rátaláljon a tengerben levő édes vízű tóra. Vagy magához nyúl és kiszipolyozza élvezetét s mozdulatlanul hagyja, hogy fülét a semmittevés patkányai marják.

Hahotából kitörve

Hahotából kitörve rebben szét az elhivatottság esőcseppje vágyódó lelkem kék cinege-szárnyain. Borús időben küzd az ember az élet mozgó vonz-almával, sürgés-forgásával de nem törhet ki, ahova éppen tekint. Elhivatott nagy egerészölyvek duzzasztják mellüket, s mutatják a minden kéjjel megkent angyaltársaságnak határozottság-izmaikat. Vad kétely-karvalyok csapnak szét az összetartó motiváció-verebek között. Halk hím kékcinegék szomorú nótája nem hallik ki most a tojók közé. Kik most a dicső egerészek határozottság-izmait bámulják... Tehetetlen a kékcinege-lélek, nem lesz ő sose határozottabb s szebb, mint az egerész. Ő másban ügyeskedik, tanul s eszét pallérozza, valamint apró kis izmait ő is a lehetőségeihez mérten maximálisra alakítja, miközben elkesereg azon, hogy bizonyos jelleggű hírhedt küzdelmek mennyire népszerűek a tojók közt, de más jellegű küzdelmek, miknek terméke valamilyen csodával határos módon nem fogja meg galamb-lelküket vagy nem álságos csöppet sem vonzza őket. Túl fiatal, túl kicsi, túl kék, túl cifra, túlságosan nem határozott, túlságosan nem élesszavú, túlságosan diplomatikus, túlságosan határozott abban, hogy semmi sem biztos...
Határozottan határozatlan...
Kurva jó karvalykép mosolyog az LCD-ken, miközben tojók kloákájából ájtatos vér csöppen... Maró lelkük ferde tömegpszichózisa húzza őket a a divatok Dunájának fősodrába, holott az igazi érték a bátorság holtágaiban lakozik...
A sok foglalt tojó meg már csak magabiztosságát illegeti a tükörnek hitt ablaknál, s ökörszemnyire dülledő ökörszem szemei figyelik minden egyes mozdulatukat. Szegény ökör... Azt hiszi neki szól, holott csak lelkük naiv hiúságának mézharmatjait nyaldossák éppen most, s duzzadó önbizalom-keblüket melengetik... Foglaltak ők már, s ezáltal szabadok, szabadon illegethetik maguk, hisz már foglaltak...
Az ökörszem is csak szamárként jajdul fel mostanában: Iáá!

Húznak a vadlibák

Húznak már engem is a kötelességek makacs vadlibái dél felé. Nehéz farpofám maradna lent a mennyei búzatábla apró pillanatkalászai közt. Szaggatná le a gyorsan elmúló kalászok kókadt fejét, s kemény magon rágódva örülne a szép látvány hamis képzeteinek. Húznak a vadlibák, de én mikor húzhatok már újra valakit... ...meg. Mikor jön el az új varacskos disznó konda, mikor lesz újra örömsár ráragadva, rászáradva mosolyomra, s konzerválva is azt? Mikor lesz a fennkölt általános jókedély az energia, a motiváció, a lankadatlan törekvés felső mámorával örök házasságban? Miért van az, hogy a hiány szétmarja szatmári lélekalmám minden apró elhatározásmagját? Miért lankad a fegyelem, miért nem megy a cél? Miért állok egy helyben megfáradva a vágyódásban? Miért nem lehet független az élet pillanatnyilag változtathatatlan sorsának elfogadása tőlem? Miért nem fogom fel a sorsom? Vagy miért nem akarom, hogy a sorsom engem befolyásoljon, miért akarom megváltoztatni, miért nem adom fel? De mikor éppen nem adhatoim fel, mikor nem tehetek semmit, mikor másra kell koncentrálnom, miért jön az ég ködös viharából a nyomasztó villám? Miért olyan lesújtó ez a villám? Miért húznak közben a vadlibák? Miért feszítenek szét az elvárások, a kötelességek és a vágy lehetetlen tipródása? Miért van, hogy amit nem élvezek azt is megcsinálom saját magamtól csak éppen húzva-vonakodva?
Feldolgozhatatlan sorsok, megy az idő, de ha ezt kiadom magamból, talán nagyobb energiával tudok a saját utamba beletipródni magányosan.
Kevés technécium-személyiség kering a világ nagy plazmájában, és tán egyik vagyok közüle, s mint ismeretlen anyaggal senki más nem akar vegyülni, pedig milyen szép vegyületek lehetnének velem...