Csend

Csend el más hallgatását,

Vidd, rabold némaságát!

Hadd legyen szava,

Ha nincs akarata.

A meg nem írt,

A ki nem mondott,

A meg nem mutatott,

Rád mind kárhoztatott. 

Csend el más hallgatását,

Vidd, rabold gyávaságát!

Hadd legyen jogcíme szívre,

Ha nincs is felmelegítve. 

A meg nem írt,

A ki nem mondott,

A meg nem mutatott,

Rád mind kárhoztatott. 

Csenddel üzenni,

Nem tud mindenki

Szépen. 

Szerfelett nehéz

Ám, ha valaki

Kérdez. 

Csend el más hallgatását,

Vidd el önáltatását!

Hadd legyen könnyű álma,

Ha nincs még kispárnája.

A meg nem írt,

A ki nem mondott,

A meg nem mutatott,

Mind rád kárhoztatott.

Nemmegértve

 Egyszer fent, egyszer lent,

Fekszik a vágyam a remény ágyában.

Lehetnél velem te,

s fekhetnénk mi a Vágy puha ágyában.

Hol betakarsz a szíved melegével,

S engeded, hogy higgyem el.

Hol halasztod a találkozást éllel,

S engeded, hogy vesszek el. 

Elveszek hát százszor is ha kell,

El én, ki már másokkal ezerszer. 

Ha egy milliárd, nekem az kell:

Arcodat simítom végtelenszer. 

Újra gyúlt a láng

Nem hittem már rég, csak vágytam:

Lesz még, aki a megfelelő gyufát hordozza?!

Ma látni véltem annak lángját,

Vajh ő lesz ki belobbantja a kanócomat?

Régen láttalak, rámbíztad életed',

Megtetszettél, de várt rád az Életed,

Az akkori reménytelen bánat,

Öntötte el az én lélek-kádam.

Semmiből fakadt véletlen-forrás,

- Ide vezetett az isteni közbenjárás - 

Régi életed már csak egy rozsdás-

- szög az eltelt idő egyre nagyobb tornácán. 

 Harminc év, nem kevés,

Harminc év: nem elég.

Nem elég semmire.

Százat kérnék, sem lenne elég.

Gyertya lennék, csak neked még. 

Tűz ég bennem úgy, hogy nem lángolok,

Gyufád, szikrád, hőd kell: már lobogok.

Nélküled viaszom megfagyott,

Így múlnak el rideg hónapok.

Réglecsurgott emlékeim,

Viaszlelkem keményedik

Tőlük csak jobban. 

Velem maradnak,

És lassan égnek el

Az utolsók a halálos csonkban. 

A kérdés: hogy mit hoz majd a még sok-sok holnap,

Nem kérdés: A tegnapjaimat is neked adtam volna. 

De egyre-egyre kevesebbet adhatok,

Számát ajándék-napjaimnak nem tudhatom,

Úgy fogynak el neked, hogy nem voltak tieid. 

Úgy kell temetnem őket, lehunyom szemeim'.

Lehunyt szemmel is látom, még üres sírhelyeik

A még meg nem halt napoknak: biztosan meglelik.

Minden nap egy születés, egy temetés,

Egyedül házasságát nem élem még.

Gyertya vagyok

 Gyertya vagyok, tűzre vágyom:

Kanócom már régen lángolt.

Régi lángnak füstje messze,

Olvadt viasza rámdermedt.

Mintha mégis apró szikra,

Súrlódás ez? - fülem nyitva.

Foszforszag ez, vagy csak mirha?

Enyhe hősugár mi izzaszt?

Semmi kétség egy gyufa lobbant!

Szívkanócom egyet megdobbant.

Hátha, hozzám ér hamarost a lángja,

S újra begyullad a szerelem-máglya!