Almárium

Almáriumban keveredik a régi körték illata. A 60 éve belerejtett csutkák szétszáradva megtöpörödve állják az idő sarát, s mint lassan égő, oxidálódó képletek a molylepkék társaságában enyhülnek a világ kavarodó zajában. De itt csend van. Csak a halvány illatok a besepert döglött molylepkék és az összeaszott körtecsutkák leledzenek itt. Mikor húzzák, ki a fiókot? Mikor fogják kitakarítani? Mikor lesz az, hogy az almárium nem fog emlékezni ezekre a hosszan, kellemesen, lágyan benne élő bús elmúlásokra, mikor nem lesz benne a múlt szép körtéinek keserű csutkasága?
Mellette a kis sámlin még ott van a lédús körtét csámcsogó kisgyerek nyálának és a szaftos gyümölcs nedűjének keverékének rászáradt nyoma. Lába közé, s azóta már százszor kimosott és elrongyolódott nadrágjára cseppent eme cukros elegy. Igen a nadrágból kijött, de ki foglalkozott a kis lakkozott sámlival? Elég stabil, elbírja azt a pár cseppet. Van rajta lakk, az meg meg is védi, hát csak a gyerek szaladt tovább. És ahogy felnőtt így lett egyre tétovább. És számára nem létezett netovább, csak élt és éldegélt és soha az életben nem jutott eszébe az a kis pillanatnyi múlt-morzsa, amikor a sámlit bepiszkította a mézédes körte és saját salivájának keverékével. Pedig micsoda öröm volt annak a sámlinak! A kedvenc nagymamájának unokáját tarthatta magán, jót tehetett a mamának, jót tehetett a gyereknek, s még édes körtelevet is kapott. Ó de milyen szép is volt annak a sámlinak, ki még csak hallomásból sem tudta, hogy mi az a fogalom amit íznek hívnak az emberek. De érezte, hogy valami olyasmi van rajta ami fontos másoknak, ami másoknak valamilyen örömet szerez. Teltek az évek, múltak az évtizedek és a rászáradt nedű egyre jobban húzta szegény szívét, és szomorú volt, hogy ő soha, de soha nem fogja megérezni, azt amit a folyadéknak a nyoma rejthet. Ezt az egészet gyomor híján nem volt képes megemészteni szegény...
Persze még gondolkodtak a lecsapott molylepkék atomjai, nyüzsögtek a fáradhatatlan fiók atomrétegén és nem értették, miért nincs a molyoknak molya, hogy molyt felzabálva, atomjaik újabb útra terelődjenek. Fogalmuk sem volt, hogy a mozgás relatív és ha akarták volna most is több százezer km/h-val száguldhattak volna. De ez van. Mindenről nem tudhatunk, csak arról gondolkodhatunk, amink van...