Tépett molyok rágják lelkem. Levendulatüdőm semmit nem véd már. A csupa félrenyúlás, a bátor próbák, előbb utóbb elmúlik, s sikerül megalkotni a..., a beteljesült mámort. De még nincs itt ez. Még élvezzük, h próbálkoztunk, hogy nem adtuk fel, hogy kinyitottunk egy újabb szekrényt, kötözőanyagot keresve, hogy a mellkasi sebet ideiglenesen fedhessük.
Nyitottam tegnap egy újabb szekrényt, a nagy hatalmas Dombay kavalkádban megtaláltam az egyetlen érdemes szekrényt. Sűrű ruhafüggöny fogadott, s mikor párat felhúztam, magammal hazavittem, otthon a netet nézve tódultak ki milliószámra a molyok...
Nem adjuk fel, D káni pályamunkálatok folynak a kitartás vasúti sínen. Nyomni kell, hogy legalább a sínen keresztbe feküdve támadhassanak a molyok, hisz mit számítanak ők, ha a magány vonata elöl gurulgatok elfele. Akkor már le se szarom a molyokat. Pörgő testemre leszállni képtelenek akkor. És a magányvonat is lassabban halad, a felszálló molyrengetegben nem meri nyomni a gázt. Időt nyerek, sebeim fedetlen hirdetik az élet apró vércseppjeit, hagyok magam után nyomot. Itt minden bizonnyal. A lebujban meg ott bizony minden nyal.
Felsejlő apró vágybuzgárok fröccsenése vidítja arcom minden ajtókinyitáskor. Van remény, de most pörögnöm kell tovább, mert ha nem akkor, a vonat üt el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése