Levedlette bőrét, mint a Csupasz
Kígyó a megmerevedett barátait.
Rántott egyet az elhalt sejteken,
Így temette el halott, legszebb álmait.
Csavarodott még tovább a Csutvasz,
Kitekervén magából gonoszok átkait,
Távozott minden rossz át a sebeken,
Megágyazva jövőnek a fájdalom halmain.
Nem voltál Isten, mégis
Meghallgattál.
Nyomorultabb sorsot kaptál,
Ott voltál
Nekem,
Ha összetörtem.
Te vigasztaltál, ha csöpp-
nyikhaj-bajom megosztottam veled.
Gondoltam már rá akkor is...
Mi az... Mi nekem...
Mikor ott a...
Mégis. Lehet, hogy tudtam...
Elengedted, visszaadtad, felülemelkedtél...
S túl hamar mentél.. még feljebb emelkedtél.
Most is azért írom amit...
Hátha hallgatod, mintha hallgatnád s adnád,
A belülmegrejtöző reménynek hívószavát ..
Megvan, de ... Elmúlt minden illúzió.
