Till until Nick

Nick Cave szomorúan bandukolt élete sivár történésdombjai után. Limbikus rendszere érzelmeit igencsak komor valóságba szorították. S vár, csak vár, már mikor lehetne a jövőben a múltat megváltoztatni...

Till is várt a válaszadással, vagy nem is tudta, hogy egy válaszával újabb kérdések sorozatának megválaszolására szorította magát. Így most várnak rá. Várnak a különböző állapotai egy léleknek. Lélek. Egyes számban lél. Magamban mit lélek? Ott vannak a lélek.
Mondják...mindennek megvan a maga ádventje.
Vár mindenki mindig. Sokszor türelmetlenül. A bizonytalanság is bizonytalan sokszor... Mert lehet, nem bizonytalan a dolog, csak Schrödinger macskája halott. Szóval várunk sokszor a macskára. Érdekel minket rengetegszer a macska. És megvizsgálni nem mindig van módunk. Csak várhatunk. S közben agyunk rejtett gondolataiban félünk. Félünk a bizonytalannak rossz biztossá válásától. Félünk, hogy várnunk kell, mert ha a rosszat tudnánk, nem várnánk már tovább. Illetve kereshetnénk újabb dolgokat: miket várhatnánk.
Várakozáson felüli érzés. Igen, az volt, csakugyan. De visszajött rengeteg várakozás képében, a további várakozás. És ez már vágyakozás. Vágyakozás, hogy várakozásunk pozitív végkimenetelébe képzeljük magunkat. Ez egyben optimista is. De van, hogy inkább elkeseredettségünkben várakozásunk során inkább már a negatív végkimenetel lelkiállapotába éljük bele magunkat. Mintegy felkészítve magunkat a lehetséges szituációkra. Vagy csak egyszerűen unatkoznánk a nagy várakozásokban és inkább, akkor már valahogy előre akarunk tervezni, mi érett prefrontális kéreggel élők.
Igen várunk kőből épült, erős a mi várunk - s itt most várakozás jelentésben - erősen várunk valamit. Igen, de vajon megéri? És margarinon? Miért nem hagy a nyamvadt gondolatok hada máshonnan fújó lélekfuvallatoknak? Miért van az, hogy szívünk horgonya belemar az ingoványba? Miért akarunk leragadni egy megfejthetetlen s rejtélyes, a jelen pillanatban tőlünk nem függő kimenetel vizsgálgatásában? Attól jobb lesz?
Nem.
Illetve talán.
Vagyis igen.
Tehát mindegy minden, mert relatív az élet.
,,Nekem az, neked nem. "
Neked tuti nem lesz jobb, hogy várok rád, legalábbis a jelenben.
De a jövőben mindkettőnknek jó lesz.
Bízva a jövőben zárom relatív gondolataimat az írásos megnyilvánulásokban, mert a gondolat még mindig üvölt, s kesereg, hogy az a nevetés, az a mosoly, az a gondolkodásmód, az a comb, az a hang, az az igyekezet, az a bátorság, az a szerencse, az az ész, az a lél'. Még mindig otthagy a lélekbuszon, ahol csak állok, és feléd hajolok, s megismétlem nevemet. Ahol ülök, ahol élek, ahol mindjárt a hajad állapotára vonatkozóan magyarázkodsz, mintha a sötétben én azt nézegetném. Védekezel, nehogy nőiességedben kivetnivalót találjak. Vajon, ez csak rutinból? Vagy volt mögötte szimpátia? Hát a sok beszédből remélem, hogy volt, s nem a barátságnak gyúnynevezett félárnyékos mély verembe akarsz száműzni, vagy eredendően sem olyan szándékkal szóltál le hozzám, a hegyről. Lehetne hegyünk, a kilátások szépek onnan. De innen a kilátás még szebb, mert láthatlak fent a hegyen, hol a Nap mindig süt rád, s ragyogó fénymosolyod visszaverődik szaruhártyám felületéről.
Ja és nem lehet tudni semmit, hogy eme iromány, ha napvilágra kerülne mit szólnál. Minden hiába, a kémia dolgozik, s ebbe a félhivatalos szövegben mondom el hát mindenkinek, mert nem mondhatom el neked.
Sajnos Zülött Ingem Már Párszor Ázott Terhesre Is Alkalmanként. Ez az amit érzek, s nagyban érzem irántad. Illetve a nagynak fokozatának kémiai-biológiai-filozófiai magasságokba emelt fogalmának csírája is felcsillan. Mint, tengerben a hal, csillan testeden a gyönyör. Lelked polarizátorral gyönyörűen kivehető a bezárt bolt kirakatában. Elpalástolt koldusok imádkoznak a bezárt boltnak. Vad lovagok tördelik az ablakokat. Mérgező nyilak bújnak be a kilincsen. Gonosz gyerekek sárral szennyezik a kirakatot. De én belátok, csak te nem látsz ki, de majd egyszer látni fogsz, csak pillantsd meg még tekintetem!!!!!!