Húznak már engem is a kötelességek makacs vadlibái dél felé. Nehéz farpofám maradna lent a mennyei búzatábla apró pillanatkalászai közt. Szaggatná le a gyorsan elmúló kalászok kókadt fejét, s kemény magon rágódva örülne a szép látvány hamis képzeteinek. Húznak a vadlibák, de én mikor húzhatok már újra valakit... ...meg. Mikor jön el az új varacskos disznó konda, mikor lesz újra örömsár ráragadva, rászáradva mosolyomra, s konzerválva is azt? Mikor lesz a fennkölt általános jókedély az energia, a motiváció, a lankadatlan törekvés felső mámorával örök házasságban? Miért van az, hogy a hiány szétmarja szatmári lélekalmám minden apró elhatározásmagját? Miért lankad a fegyelem, miért nem megy a cél? Miért állok egy helyben megfáradva a vágyódásban? Miért nem lehet független az élet pillanatnyilag változtathatatlan sorsának elfogadása tőlem? Miért nem fogom fel a sorsom? Vagy miért nem akarom, hogy a sorsom engem befolyásoljon, miért akarom megváltoztatni, miért nem adom fel? De mikor éppen nem adhatoim fel, mikor nem tehetek semmit, mikor másra kell koncentrálnom, miért jön az ég ködös viharából a nyomasztó villám? Miért olyan lesújtó ez a villám? Miért húznak közben a vadlibák? Miért feszítenek szét az elvárások, a kötelességek és a vágy lehetetlen tipródása? Miért van, hogy amit nem élvezek azt is megcsinálom saját magamtól csak éppen húzva-vonakodva?
Feldolgozhatatlan sorsok, megy az idő, de ha ezt kiadom magamból, talán nagyobb energiával tudok a saját utamba beletipródni magányosan.
Kevés technécium-személyiség kering a világ nagy plazmájában, és tán egyik vagyok közüle, s mint ismeretlen anyaggal senki más nem akar vegyülni, pedig milyen szép vegyületek lehetnének velem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése