Fagyos tekintettel lehelt egyet a bizonytalanság a remény kőkemény patakjára. Szomjazó érdeklődés aranysakála kaparássza a befagyott vizet. Nyalna ő, de odafagyna. Ottragadna a bizonytalansággal egymást melegítve, de a patakot fel nem olvasztva. Kevesek ők ehhez, rohadtul.
- Amíg a lemenő Nap utolsó könnycseppje nem mar bele a jégbe, addig, nem kell nekem a kockázat jege! - gondolta a sakál.
Üvöltve szakad a kín a sakál torkában. Pesszimista dolmányos varjú károg, őrült szajkó rikácsol, a messzeségben pedig, egy süket nyúl kakil. Fagyos patakot a véletlen forrása táplálja, de a makacsság azonnal dermeszti. Ide kevés a véletlen, ide kevés a Nap. A remény patakja befagyva... Mi kellene?
Amíg a remény patakja fagyott, addig reményszomjúság uralkodik. Reményszomjan halhat a sakál, ha a benne levő remény teljesen elfogy, s nem táplálja semmi sem... Mégis a sakálban él a remény, az a kevés, amit még az ősz elején ivott itt. Tudja, hogy egyszer felolvad a patak, tudja, hogy egyszer reménnyel lesz tele egész valója. De vajon, lesz-e akkor még ez a patak? Vagy másik patak lesz mi megadja neki reményt, s fürödve benne a meder bizonyosság sara máshonnan tapad majd rá?
- Még mindig csak egy helyben állsz és nézel? A remény keresi a reményt! Hisz a lehetőség felnyílt, nem egy helyben kell állni, hanem a patak minden részét ki kell kutatni, lehet mindig hiba, lehet, pár csepp szabad remény! Ne add fel, ne, még ne! Nézz körül! - súgta neki magány szele.
És a sakál elindult...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése