Egy tuskó megmenekülése

 

Zengőn járva jó pár tuskót láttál,

Mondtad, hogy kapjak fel egyet,

Majdan kivájva, mint virágládát

Lelnéd benne mindig kedved.

 

Bár egyből nem kaptam fel egyet sem,

Vágyad’ elmémbe mélyen bevéstem.

Egy impozáns bükk tuskót találtam,

Még a helyén állt, kitaszigáltam.

 

A bevésett gondolat

– Mint munkakedv-tombolat –

Szenvedéllyel véste

A növényi csontokat.

 

Míg a darabok a tuskóból hullottak,

Belső szemeim az arcodon nyugodtak.

Öleltem, úgy emeltem sokszor a tuskót,

Elképzelve: karjaidban lelek viskót.

 

Ahogy a festék a törzs oldalán száradt,

Úgy éreztem egyre szilárdabban a vágyat:

– nem akartam már kívánni többé hármat –,

Csak azt az egyet, hogy a Szívedbe lássak.