Halványan sejlik

Felsejlett a jövő örömöket köpő buzgárjának fényes fröccsenése az élet katarktikus sírásai mögül és meghasonlott a gyönyör a szomorúsággal, karonfogva haladtak sírva, meneteltek lassan de biztosan egy és ugyanazon pont felé s értékelték, hogy igen itt a csodálatosság, itt a keserűség, de mind a mienk! Egyszeri s megismételhetetlen álom, amit megélünk és ezt, ezt az egyet nem veheti el senki tőlünk. Mert, hát ja a becsületet se, de definiáljuk a becsületet s máris sűrű bokorban rekedtünk a bozóttüzek során, ahonnan nincs más menekvés csak az ha a felemésztő haláltűz égeti tisztára zavaros elménk kesze-kusza, felborzolt, összekavarodott, káoszban találtatott harmóniával telt gondolatait. De mi ez a tisztaság, ha sárban születtünk? Mit ér a tiszta szó, ha dagonyában tapos lelkünk, ha szívünk vad mocsárban dobog, ha ujjaink immáron kiszikkadt, hajdan bő vízzel telt szikes tavainak medrében kaparják a port? Bárhova nyúlunk ott az üzemzavar, mely nem enged tovább, csak annyira, hogy ezt a zavart elemeire bonthassuk s egyre kisebb zavarok egyre zavarosabb zavartságultságainak apró rezzenéseit kutathassuk... De boldogok lehetünk, hiszen egy oldalról minden bizonnyal látjuk az életet, s szerényen feltételezhető világunk sokszínűségéből fakadóan, hogy ha itt ennyi a változatosság, akkor miért lenne máshol sima egysíkú a rengeteg dimenzió. Aztán tévedhetünk, de ezt vagy nem tudjuk meg, vagy megtudjuk, ha megtudjuk, az tök jó, ha nem meg akkor sincs baj, hisz nem fogjuk majd fel, hogy nem tudjuk, mit tudhatnánk, sőt nem is tudhatjuk, majd hogy bármit is tudhatnánk, így semmi se fáj majd. Ha Isten az ki mindent tud, akkor halálunk után vagy állatok, vagy Istennek apró részei leszünk? Vagy mi az a semmi? Erről egyszer írtam, gondolataim kb. ugyanazok....